Napról napra

Azt beszélik, öt percig sem bírja ki, hogy senki legyen. Muszáj megpróbálnia győzni, de gyűlöl veszíteni. Felmorzsolódik az őt szerető nők között, mint görög hős darabokra tört szobra, síkjaira esett kubista festményalak, történeteiben, megszépített-kiszínezett meséiben élő, nagyra nőtt gyermek. Félni kell tőle, és dajkálni kell, rettegni és eligazítani őt. Magánya és nárcizmusa kegyetlen, szánni, talán […]

A klasszikus mese épp csak ízléssel aktualizálva kel életre.

A nácizmus bennünk van: ez Bagossy rendezésében is ilyen egyértelmű. A baj talán éppen az, hogy a színészek – a zene, a szöveg és a zongora mint szimbolikus jelek és tárgyak jelenlétében – valóban az előadás kellékeivé fokozódnak le.

Don Quijote üldöztetése és folytonos elpáholása egy elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, Rába Roland úr irányítása alatt – lehetne a címe (Peter Weiss után szabadon) a Szkéné Színház új bemutatójának.

…ennek a fülkeforradalmi rezsimnek gyakorlatilag nincs kultúrpolitikája, nincs koncepciója, fél a kultúrától, nagy tiszteletében mélyen lenézi, aztán ettől folyton zavarba jön.

Ez nem magyarítás vagy adaptálás, több annál: teljes magunkra húzás.

Az előadásban a gyerekek a rosszcsontok, de a felnőttek a szörnyetegek.