Napról napra

A K – mint kontrollt traumaköltészet műfajjal jelöli a Stúdió K színlapja. A kissé túlhasznált „trauma” jelzővel illetett kifejezésről előzőleg nem derül ki sok. De mire számítson a néző? Költői színházra, felolvasóestre, netán alexandrinusokba szedett szövegre? Ez talán mindegy is: amit ez a szóösszetétel biztosan sugall az az őszinteség és az intimitás.

Míg Móricz regénye a politikai pályához, közélethez társított nemes képzetek leleplezésén munkálkodik, a TÁP Színház verziója – mintha nem tehetne mást – adottnak veszi ezek hiányát, tocsog a titkos függöny mögötti világ nyílt titkaiban. Ha valaki átment a szűrőn, s ezekben semmi megrökönyítőt nem talál, még mindig tanakodhat, mitől lesz ez a közel háromórás burjánzó […]

A Tünet Együttes új előadása, a Nothing Personal, a címével ellentétben egy meghökkentően személyes, intim vallomás. Valóságos standdown comedy és Beckett színházát idéző testi mese az alkotói válságról, a kiégésről, a bizonytalanságról, a gyászról, az elakadásról, és arról, hogy semmi sem változik, mégsem lesz már semmi soha ugyanaz.

Dante klasszikusától erősen elrugaszkodtak, míg Kleist drámájának az adaptációja esetében csak a hangsúlyokkal játszottak Hegymegi Máté és alkotótársai a két októberi bemutatóban. Azonban a hasonlóságok szembetűnőbbek, mint a különbségek, így például a feszes, pörgős szerkezet vagy a szociálisan érzékeny végkicsengés.

(…) az a kezdetektől világos volt, hogy a színpadi szöveg csak akkor „dúsulhat” mai fordulatokkal, ha a sztoriban is lesznek új fordulatok, felidézve olyan jól ismert zsánereket, mint a standup, a börleszk, vagy a sitcom. Egy percig sem állítom, hogy következetes voltam abban, mely panelszituációkat szedtem ízekre kisrealista kérdéseimmel (hogy aztán még irreálisabb panelszituációval helyettesítsem […]

A Radnóti Színház sokat akart markolni, amikor úgy döntött, Ruzante félévezredes drámájával, A csapodár madárkával nyitja meg az évadot. Legyen kicsit klasszikus, de reflektáljon aktualitásokra, lehessen nevetni is, de ébresszen gondolatokat, vessen fel kérdéseket, de inkább csak ironikusan. Szőcs Artúr, Peer Krisztián szövegéből megrendezte a reneszánsz drámába oltott, magyar Amerikai Pitét – az eredmény: majd […]

És még hálás lehet a magyar, amiért az anyanyelvén játszanak neki! – Színházi alkotók naplójába olvasunk bele júniusi sorozatunkban. A színházak zárva, egy kór tartja rettegésben az emberiséget, 2020-at írunk. De lehet, hogy 1841-et. Mit csinál a művész, ha nem dolgozhat?

Hegymegi Máté rendezése olyan, mintha lenne Büchnernek egy Woyzeck című drámája, amelybe a rendező erőteljes gesztusként beillesztene egy, a vásári kikiáltó szájába adott szövegmontázst, hogy így tartsa távol tőlünk az előadást. Miközben ennek épp az ellenkezője igaz: Büchnernek nem maradt fenn Woyzeck című darabja, viszont a Kikiáltó (vagy Bolond, akinek viszont minden egyes sorát ő […]

… a magyar megosztottság a kelet és nyugat közötti, hol csatlakozni, hol harmadik utat keresni vágyó, magányos és harcra kényszerített (avagy a harcot magára kényszerítő) létezés átka, úgy tűnik, része az örök körforgásnak.

Szász Dániel egyszerre érkezik a játéktérbe Hajduk Károllyal, és innentől kezdve játékuk különbözősége elszakíthatatlan párossá teszi őket.

A Gyásznak „csak” egy igazi nagy baja van: nincs benne színdarab.