Napról napra

Az alábbiakban tárgyalt két darabot nem csupán az időbeli közelség köti össze. Egymás mellé helyezésüket elsősorban az indokolja, hogy mindkettő vallomás és vallatás, beszéd és hallgatás viszonyát boncolgatja – még ha teljesen más eszközökkel, témában és módszerrel is.

Peter Handke politikai profilja kellően immerzív ahhoz, hogy óvatlanul belemerüljünk a szerzői individualitásba. A moralizáló hangvételű műkritikák tömkelege gyakran a képzelőerő szabadságának, a distancia és elsősorban a tényleges probléma valódi ismeretének hiánya miatt egyfajta magasztos információátadásra szorítkozik.[1]

Miután 2019-ben Peter Handke irodalmi Nobel-díjat kapott, elindultak a viták arról, mennyiben védhető, ha a nagyszerű író háborús bűnösöket menteget. Handke ugyanis tiltakozott az ellen, hogy a nyugati sajtó „a Balkán mészárosának” nevezte Slobodan Miloševićet, akit ő börtönében is meglátogatott, a temetésén pedig beszéddel búcsúztatott. Nem válaszolhatunk „helyesen” a klasszikus kérdésre, miszerint legitim döntés-e a […]

A mocskos színház tehát egyelőre nem vág sutba minden hagyományos színházi elvet…

A gyergyói patak válhat hirtelen óceánná…

Az eltérő mediális technikák okos kihasználása a perspektívák izgalmas, feszesre komponált táncát eredményezi.