Napról napra

Október vége és november közepe között a bukaresti Teatru Politic (Politikai Színház) egy egész ún. miniévadot szervezett az online térben, ami tulajdonképpen egy vadonatúj előadás (Matern/Anyai, 2020) és egy sarkalatos felújítás (Capate înfierbântate 2020/Forrófejek 2020), valamint három régebbi produkció (Lucrător Universal/Egyetemes dolgozó, 2019; ’90, 2017; subPământ/Föld alatt, 2012) digitalizált közvetítését jelentette. Az előadásokat többször vetítették, […]

A kijelentéssel, miszerint a színház mindig politikai, lehet egyetérteni, vagy sem, az azonban bizonyos, hogy a színház ontológiai szinten erős politikai jelleggel rendelkezik. A politikai fogalmán pedig nem pártpolitikát értek, hanem a görög politikosz szóból eredő jelentéseit, úgymint polgári, közéleti és társadalmi ügy.

„Én tudom, hogy annak a gyereknek egy életre megváltozott a szemlélete ettől” – mondja Feuer Yvette a Hangosító 10. adásában, amelyben a színházról mint társadalmi beavatkozásról beszélgetnek a vendégek. A Láthatáron Csoport alapítóján kívül Boross Martint, a Stereo Akt alkotócsoport művészeti vezetőjét és Proics Lilla színikritikust hallhatják a podcastban. A beszélgetést Gócza Anita vezeti. Hallgassátok […]

A politikai színház hibájául szoktuk felróni, hogy csak azt tudja megszólítani, akivel eleve egyetért. A kérdés magyar vonatkozásairól a középidős választások, az úgynevezett midterms Amerikájában tartok előadásokat Philip Arnoult producer szervezete, az amerikai CITD (Centre for International Theatre Development) ösztöndíjával.

Felőlem – és mondom ezt a „baloldalról” – a színház végre elkezdhetne mindazzá válni, amivel a „jobboldal” vádolja, de jelenleg fényévekre vagyunk ettől.

…épp a túlzás eszközeire épülő politikai szatíra (vagy akár kabaré) válik lehetetlenné egy olyan országban, amelyben a mindennapi életvalóságunkban a pártpolitika kabaréként viszi színre önmagát.

Több realitást követelni a színház lelkes megújítási kísérleteinek visszatérő formulái közé tartozik.

A dologban rejlő szörnyűség azonban az, hogy a konzervatív forradalom végeredménye a mérsékelt változat megvalósulása esetén a művészet számára pontosan ugyanaz lesz, mintha a durva forma zajlott volna le: a rémes és visszafordíthatatlan provincializálódás.

Némileg általánosítva úgy tűnik, hogy a politikai színház igazi specifikuma nem politikai, hanem erkölcsi jellegű. Itt az esztétikum elképzelhetetlen a döntéseket és a társadalmi mozgásokat meghatározó erkölcsi elemek nélkül.