„Én tudom, hogy annak a gyereknek egy életre megváltozott a szemlélete ettől” – mondja Feuer Yvette a Hangosító 10. adásában, amelyben a színházról mint társadalmi beavatkozásról beszélgetnek a vendégek. A Láthatáron Csoport alapítóján kívül Boross Martint, a Stereo Akt alkotócsoport művészeti vezetőjét és Proics Lilla színikritikust hallhatják a podcastban. A beszélgetést Gócza Anita vezeti. Hallgassátok…
A politikai színház hibájául szoktuk felróni, hogy csak azt tudja megszólítani, akivel eleve egyetért. A kérdés magyar vonatkozásairól a középidős választások, az úgynevezett midterms Amerikájában tartok előadásokat Philip Arnoult producer szervezete, az amerikai CITD (Centre for International Theatre Development) ösztöndíjával.
Felőlem – és mondom ezt a „baloldalról” – a színház végre elkezdhetne mindazzá válni, amivel a „jobboldal” vádolja, de jelenleg fényévekre vagyunk ettől.
…épp a túlzás eszközeire épülő politikai szatíra (vagy akár kabaré) válik lehetetlenné egy olyan országban, amelyben a mindennapi életvalóságunkban a pártpolitika kabaréként viszi színre önmagát.
Több realitást követelni a színház lelkes megújítási kísérleteinek visszatérő formulái közé tartozik.
A dologban rejlő szörnyűség azonban az, hogy a konzervatív forradalom végeredménye a mérsékelt változat megvalósulása esetén a művészet számára pontosan ugyanaz lesz, mintha a durva forma zajlott volna le: a rémes és visszafordíthatatlan provincializálódás.
Némileg általánosítva úgy tűnik, hogy a politikai színház igazi specifikuma nem politikai, hanem erkölcsi jellegű. Itt az esztétikum elképzelhetetlen a döntéseket és a társadalmi mozgásokat meghatározó erkölcsi elemek nélkül.
