Napról napra

Gyomorgörcse lesz, ha gyereksírást hall. Összerezzen, ha a színpadon hangos a zene. Másfél óra után bekapcsol benne valami, és jelez, hogy ideje hazamenni. Íme három lehetséges idegrendszeri változás kisgyerekes anyáknál, amely megváltoztatja azt is, hogyan néznek színházat. Az alábbi blokkban olyan előadásokról közlünk minikritikákat, amelyek témája az anyaság. Persze nagyon különböző élethelyzet egy két hónapos […]

A ginázás azonban csak apropó, Schwechtjét valójában egy sokkal tágabb látószög érdekelte, mégpedig az előadásban megelevenedő vidéki, középosztálybeli mikrokozmosz.

Az alapanyag egy ötvenes évek végén játszódó regény 1980-ból, amely akkor politikai és szexuális tabukat feszegetett, a kettőt (a politikai és szexuális „elhajlást”, kívülállást és önfelvállalást) egymásra vetítette. Az előadásban ennek a súlya, tétje (számomra) nem jött át, valahogy a levegőben lógott minden jelenet.

Többször el is hangzik a darab tételmondataként is értelmezhető gondolat, miszerint mindenki csak a saját történetét tudja elmesélni, azon keresztül tud beszélni. Önmagunk felfedezéséhez és identitásunk meghatározásához, a döntéseink mögött álló okok megértéséhez, életünk tágabb kontextusba való helyezéséhez mítoszokat gyártunk.

Alföldi Róbert rendezésében mindenkit meg lehet érteni, mindenkivel együtt lehet érezni, és be kell látnunk, hogy a szexualitás drive-ja alapvetően valami tök tiszta dolog, de kívülállóként nézve azért mindenki belső világa eléggé undorító.

Aznap, amikor – „társadalmi konszenzus” mellett – negyvenről ötven évre emelték Magyarországon a honvédségi behívhatóság korhatárát, este, a Tesla Labor Kazinczy utcai termében a háborúról beszéltek. A Narratíva néven együttműködésre szövetkező függetlenek első produkciójukként Brecht 1941-ben született darabját mutatták be, Ungár Júlia fordításában.