Külsőre impozáns kötet, szinte kelleti magát, hogy birtokba vegyük. Vastag, nagy alakú, gazdagon illusztrált és kifejezetten súlyos: két és fél kiló. Kézben tartani, lapozgatni-olvasgatni felér egy intenzív karerősítő gyakorlattal, ami el is kél így karantén idején.
A 2019-es év a magyar nyelvű bábszakirodalom szempontjából egyértelműen gyümölcsözőnek mondható, hiszen három fontos mű megjelenésére is sor került: Jászay Tamás és Nánay István kutatása által két jubiláló magyar bábszínház történetéről olvashatunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori növendékeinek fordítói munkájának köszönhetően pedig többek között képet kaphatunk a báb-, figura- és tárgyszínház németországi képzéséről és…
Van valami olyan potenciál a színházban, ami miatt gyakran úgy érezzük – legalábbis mi, a dolgozói –, hogy valóságos változást képes előidézni mind az alkotók, mind pedig a nézők életében. Erika Fischer-Lichte 2005-ben megjelent könyve, a Theatre, Sacrifice, Ritual: Exploring forms of political theatre (Színház, áldozat, rítus: Kutatás a politikus színházi formákról) ezt a lehetőséget…
Az élet(ünk) újramondott történetekből áll. A modernitás előtt az európai kultúra szóbeli és írásbeli regisztereiben ismert történeteket meséltek újra. A tudás az ismétlésben állt, az eredetiség pedig az újramondás mikéntjében. Amikor a modernitás – a szétrepedező korábbi egységes világképet követően – megteremtette az újdonság, a nóvum iránti igényt (mely a nagypróza megnevezését is adta: novel),…
A focit, a chiantit és a tiramisùt szereti, a hízást meg a rossz kritikát viszont nem; képes jól próbálni és tud írni is a próbafolyamatokról. Ez mind-mind kiderül Máté Gáborról a Színházi naplók olvastán.
Abramović állandónak mutatja magát, olyan művésznek, akit alapvető kérdések hajtanak, és aki ezekre egy életen át keres könyörtelen válaszokat, csakhogy ezek a kérdések bizonytalan tapogatózásokká satnyulnak a könyv végére. A felgyorsuló idővel, a hírnévvel és a kontextusváltásokkal nem jár sem újjászületés, sem újragondolás, de elvonulás, elcsendesedés sem.
Gáspárikot erősen foglalkoztatja az ügynöktéma, s nem érti, miért nem ismeri be, vállalja nyilvánosan a volt ügynök, hogy beszervezték, s miért nem kér tettéért, gyengeségéért bocsánatot (TV, 102). Hogyhogy nem igényli az érintett a megbocsátást, s miért húzódik az ilyen-olyan joghézagok menedékébe, és játszik megúszásra, hogy talán éppen ő nem kerül sorra?
Ritkán találkozhatunk olyan szép és igényes kézikönyvvel a magyar könyvkiadásban, mint a …Nyitott múzeum…, melynek már a címében kétszer szereplő hármaspont is jelzi, hogy valaminek – egy folyamatban lévő diskurzusnak, kutatásnak – a közepébe nyerünk betekintést.
Nagy vitába keveredtem egy kritikus kollégával az Egyszer élünk kapcsán – amely egyébként mindkettőnknek meghatározó színházi élmény volt, vagyis a vita nem a szöveg vagy az előadás minőségét illette, hanem azt –, hogy vajon néhány év múlva ki a csuda fogja érteni a nagyon kortársi, értsd: aznapi vagy tegnapi utalásokat.
Mi késztethette a társulatában megbecsült, szép szerepeket sikeresen játszó, a harmincas éveinek elején lévő színésznőt, hogy interjúsorozatot készítsen a pályaválasztás motivációiról, a színészi munka mibenlétéről, egyéni alkotó módszereiről, színész és rendező, illetve színész és néző kapcsolatáról, a kritikai megítélésről?
