Nem tudom, van-e egyáltalán ezeknek a soroknak olyan olvasója, akinek be kellene mutatni Radnóti Zsuzsát. Úgy értem: olyasvalaki, akinek ne lenne fogalma Radnóti Zsuzsa lenyűgözően sokoldalú, fontos, összetett munkájáról, amelynek egyfelől számos jelentékeny dráma megszületését és színre kerülését, illetve nem egy kiváló prózaíró alkalmi vagy huzamosabb idejű drámaíróvá transzformálódását köszönhetjük, másfelől olyan elméleti munkákat, amelyek…
A Kronosz Kiadó színháztudományi sorozatában 2019-ben három kötet is megjelent, szinte egy időben. Az alábbiakban a három közül kettőről írok azt feltételezve, hogy a kötetek valamilyen közös nevezőre hozhatók, vagy legalábbis egyszerre mutatnak fel valami relevánsat a magyar színházi gondolkodás „korszelleméből”.
A 2019-es év a magyar nyelvű bábszakirodalom szempontjából egyértelműen gyümölcsözőnek mondható, hiszen három fontos mű megjelenésére is sor került: Jászay Tamás és Nánay István kutatása által két jubiláló magyar bábszínház történetéről olvashatunk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori növendékeinek fordítói munkájának köszönhetően pedig többek között képet kaphatunk a báb-, figura- és tárgyszínház németországi képzéséről és…
Külsőre impozáns kötet, szinte kelleti magát, hogy birtokba vegyük. Vastag, nagy alakú, gazdagon illusztrált és kifejezetten súlyos: két és fél kiló. Kézben tartani, lapozgatni-olvasgatni felér egy intenzív karerősítő gyakorlattal, ami el is kél így karantén idején.
Van valami olyan potenciál a színházban, ami miatt gyakran úgy érezzük – legalábbis mi, a dolgozói –, hogy valóságos változást képes előidézni mind az alkotók, mind pedig a nézők életében. Erika Fischer-Lichte 2005-ben megjelent könyve, a Theatre, Sacrifice, Ritual: Exploring forms of political theatre (Színház, áldozat, rítus: Kutatás a politikus színházi formákról) ezt a lehetőséget…
Az élet(ünk) újramondott történetekből áll. A modernitás előtt az európai kultúra szóbeli és írásbeli regisztereiben ismert történeteket meséltek újra. A tudás az ismétlésben állt, az eredetiség pedig az újramondás mikéntjében. Amikor a modernitás – a szétrepedező korábbi egységes világképet követően – megteremtette az újdonság, a nóvum iránti igényt (mely a nagypróza megnevezését is adta: novel),…
A focit, a chiantit és a tiramisùt szereti, a hízást meg a rossz kritikát viszont nem; képes jól próbálni és tud írni is a próbafolyamatokról. Ez mind-mind kiderül Máté Gáborról a Színházi naplók olvastán.
Abramović állandónak mutatja magát, olyan művésznek, akit alapvető kérdések hajtanak, és aki ezekre egy életen át keres könyörtelen válaszokat, csakhogy ezek a kérdések bizonytalan tapogatózásokká satnyulnak a könyv végére. A felgyorsuló idővel, a hírnévvel és a kontextusváltásokkal nem jár sem újjászületés, sem újragondolás, de elvonulás, elcsendesedés sem.
Gáspárikot erősen foglalkoztatja az ügynöktéma, s nem érti, miért nem ismeri be, vállalja nyilvánosan a volt ügynök, hogy beszervezték, s miért nem kér tettéért, gyengeségéért bocsánatot (TV, 102). Hogyhogy nem igényli az érintett a megbocsátást, s miért húzódik az ilyen-olyan joghézagok menedékébe, és játszik megúszásra, hogy talán éppen ő nem kerül sorra?
Ritkán találkozhatunk olyan szép és igényes kézikönyvvel a magyar könyvkiadásban, mint a …Nyitott múzeum…, melynek már a címében kétszer szereplő hármaspont is jelzi, hogy valaminek – egy folyamatban lévő diskurzusnak, kutatásnak – a közepébe nyerünk betekintést.
