Napról napra

Elöljáróban egy 1970-es avignoni élményemet szeretném felidézni. A Pápai Palota termeiben nyílt Picasso utolsó kiállítása, amelyen egyetlen év termése, ezernél is több festmény, grafika, szobor és kerámia szerepelt. Főleg grafikák. Már rég túl volt a békevágy jelképévé vált galambábrázoláson, de a téma harminc évvel később is újra meg újra megjelent munkásságában. E tárlat több száz […]

A politika 1949 után, amikor a művészeti és kulturális intézmények államosítása befejeződött, hatalmi szóval szétválasztotta és két táborba sorolta a művészeti ágak művelőit. Na, nem úgy, mint ma, amikor lövészárok választja el az egymás ellen kijátszott és egymással szembeállított feleket, hanem szakmai megfontolásokra hivatkozva, de az ideológiai célokat sem elfedve. Ez természetesen a színházi életre […]

Mi közünk lehet A Cenci-ház véres és kegyetlen tragédiájához? Hogyan szólíthat meg minket ez a vérfertőzésről, gyermek- és apagyilkosságról szóló romantikus rémtörténet? Mitől válthat ki mélyebb és megrendítőbb hatást, mint a bulvármédiából szüntelenül ránk zúduló katasztrófasztorik? Kell-e aktualizálnunk, korunk képére formálunk ezt a régi históriát, vagy épp ellenkezőleg, meg kell őriznünk távolságában, különösségében, idegenségében?

Bevallom, nem tudom, honnan ered a József Attila Színházra évtizedek óta használt „vidéki” jelző, sőt „a legvidékibb színház Budapesten” meghatározás, de megszabadítva minden esetlegesen belegondolt dehonesztáló árnyalattól, a jelentést egy vidéki színház feladata és repertoárja felől megközelítve pontosan leírja azt, amit a műsorra nézve látunk. Mivel vidéken egy színház van – igen, vannak ott szép […]

A színházi nevelés és színházpedagógia soha nem látott virágkorát éli Magyarországon. Lassan alig van olyan színház (legyen bár kő- vagy független), amelynek ne lenne színházi nevelési vagy színházpedagógiai programja. Ugyanakkor a színházi szakemberek jelentős része még mindig ismeretlenként, idegenkedve tekint a területre. Pedig ezek a programok hasonló változatosságot mutatnak, mint a színház bármely más területe: […]

A két történetszál egyikében Katona akarja bemutatni 1800-ban a Bánk bánt, a másikban 1976-ban állítaná színpadra Ruszt József. (…) Mítosz a történet? Mitologikusak a hősök? Egyikőjüknek se könnyű.

A kissé kavargó szövegrészek montázsa mögött mindkét kötetben az adott időszak Ruszt-rendezéseinek teatrográfiája: szereposztást sem nélkülöző lajstroma segít a tárgyiasításban. 

Jövő hétfőn délelőtt Ádám Ottót is fel fogom keresni a Büchner-próbán. Kénytelen vagyok felhívni magamra a figyelmet, ha nem akarom, hogy elfelejtkezzenek rólam.

A teoretikus megközelítés hiánya nálunk – eltérően a színházi nemzetektől – szinte szakmai erénynek számít.