Ha a szereplők kiáltani tudnának, kiáltássá táguló szájukon keresztül ki tudnának menekülni, de senki nem kiált. Ahhoz valamilyen egzisztenciális kapcsolat kellene a valósággal, de ilyen kapcsolatuk nincs. Mert álvalóságot hisznek valóságnak, pontosabban álvalóságnak hisznek egy másik álvalóságot, kapcsolatuk ezzel van.
Azt hiszem, a dráma tétje az, hogy hogyan lehet ezeket a kegyetlen, elvetemült embereket árnyaltan bemutatni, a valós rémtetteik mellé valamilyen emberi arcot rajzolni nekik. De miért van erre szükség? Mert mindenki képes a szeretetre és szerethető valamiért? Mert mindenki megváltozhat, megbánhatja bűneit?
A román vagy helyesebben romániai titkos szolgálatokról már 1841-ből találunk adatokat. Mai értelemben vett titkosszolgálatokról 1892-től beszélhetünk, amikor is a hadseregen belüli hírszerzés mellett megjelenik a civil lakosság soraiban működő, titkos módszerekkel adatokat gyűjtő intézmény. Talán ez az az intézmény, amely minden rendszerváltást túlélt, természetesen a járulékos átszervezésekkel. Mindig ugyanaz és mindig más.
Nem lep meg, hogy a Securitate érdeklődött felőlem, az inkább, hogy előkerült – ha véletlenül is – egy jelentés rólam, rólunk. Ha Gáspárik Attila nem fedi fel a jelentő nevét, én sem teszem, bár ismerem kilétét.
BELÜGYMINISZTÉRIUM MAROS MEGYEI FELÜGYELŐSÉG Securitate Forrás: „Moldovan” 00427/1986. május 17. Aki kapja: Strîmbu E. alezredes „Tavasz” ház Másolat SZIGORÚAN TITKOS 4. sz. példány TÁJÉKOZTATÓ JELENTÉS (magyar nyelvről fordítva) A forrás arról értesít, hogy 1986. május 14–17. között a budapesti, havonta megjelenő SZÍNHÁZ szaklap három szerkesztője és kritikusa Marosvásárhelyen járt, mégpedig CSABAINÉ TÖRÖK MÁRIA főszerkesztő-helyettes, NÁNAI…
