Napról napra

Nem egyszerű ma késő huszonévesnek lenni, és egészen máshogy nehéz, mint eddig volt.

A kritikusok szeretnek kötözködni, ezért is színházi kritikus és nem színházi simogató a szakma neve, de van úgy, hogy az ember bármennyire próbálkozik, nem tud belekötni egy előadásba – ilyen a Katona legújabb sufnis bemutatója, a Sárszeg is.

A Megrág, kiköp előadáscím tökéletesen leírja, hogy ebben az egy óra húsz percben mit fog látni a néző, bár ez csupán a végén válik világossá. Egy film-színház egyveleget tesznek az orrunk elé, amit kis noszogatás után bekapunk, megrágjuk, ízlelgetjük, majd az idő leteltével kiköpjük. De az ízét még napokkal később is érezni fogjuk a szánkban.

Bár hosszú út vezetett el odáig, hogy a kánon részévé váljon, ma már kevés olyan magyar van, aki ne tudná miről van szó, ha említésre kerül Kertész Imre Sorstalansága. Mégsem készült belőle túl sok feldolgozás, leszámítva a Nobel-díjat követő filmet Koltai Lajos rendezésében, az emblematikus Ennio Morricone-dallamokkal. A színház viszont mintha nem fedezte volna fel […]

Mi érdekli manapság a fiatalokat? Azaz miről gondolják úgy, hogy érdemes egy alkotófolyamat tárgyává tenni? A Van egy ország és a Lev Tahor – Tiszta Szív című előadások alkotóinak szilárd véleményük van arról, amit színre visznek, ezt pedig hol elrejtik, hol felmutatják, csak úgy, a játék kedvéért.

Ismered azt a játékot, amikor addig ismételgetsz valamit, amíg az értelmetlenné válik? Na, pont ez történik a Katona József Színház A politikusok című előadásában a politikusok szóval.

Modern családdrámát ígér nekünk már maga a díszlet is, a Sufni szűk terében egymásra rakódik az elnyűtt hétköznapok minden kelléke: színes magazinok, széthagyott ruhák, kopott kismackó, a bili körül forgó gyerekkor. Ez az otthonos rendetlenség érzékeny kivetülése a méltóságon, a hűségen és a feltétlen odaadáson ejtett karcolások egymást keresztező rendszerének, amely Bagossy Júlia adaptációjának abszolút […]

Régi frázis a magyar színházzal kapcsolatban, hogy nem képes reflektálni a körülötte lévő világra, vagy ha foglalkozik is társadalmi problémákkal, inkább körülír, utalgat, összekacsint a nézővel, és élcelődik a külvilágon, amely legtöbb esetben a politikai hatalmat jelenti. Azaz nem fogalmaz konkrétan, és nem tud húsbavágó lenni.

Talán túlzás volna azt állítani, hogy a Leláncolt Prométheusz  bemutatása színházi öngyilkosság vagy legalábbis masszív kísérlet, ám azt leszögezhetjük, hogy a darab olyan súlyos veszélyeket rejt, amelyek láttán egy kevésbé kalandvágyó rendező azonnal visszavonulót fújna.

A félkegyelmű elbeszélői stílusa kedvez tehát a mai színpadra állítási „trendeknek”: könnyű szétszabdalni a cselekményt, kivenni belőle, amit a koncepció megkíván, önálló művet kreálni a fragmentumokból. Valódi kincsesbánya, amely azonban a maga teljességében adaptálhatatlan. Noha életre kelteni a szereplőket és újonnan értelmezni a művet valódi kihívás az alkotók számára, a szöveg súlya óhatatlanul ránehezedik a […]

A rendező érdekes elegyet állít elő. A szituáció, a takarékos történés szürreálisan metafizikus, a színészi játék (akárcsak a szöveg) stilizáltan realisztikus; a kettő együtt adja ki a mű egyedülálló hatását.

A bűnös, pénzhajhász és egyéb világi javak bűvöletében élő társadalom lelkiismerete ő, a szegény, ám konzekvensen gondolkodó, megvesztegethetetlen filozófus.