Régi frázis a magyar színházzal kapcsolatban, hogy nem képes reflektálni a körülötte lévő világra, vagy ha foglalkozik is társadalmi problémákkal, inkább körülír, utalgat, összekacsint a nézővel, és élcelődik a külvilágon, amely legtöbb esetben a politikai hatalmat jelenti. Azaz nem fogalmaz konkrétan, és nem tud húsbavágó lenni.
Talán túlzás volna azt állítani, hogy a Leláncolt Prométheusz bemutatása színházi öngyilkosság vagy legalábbis masszív kísérlet, ám azt leszögezhetjük, hogy a darab olyan súlyos veszélyeket rejt, amelyek láttán egy kevésbé kalandvágyó rendező azonnal visszavonulót fújna.
Miklós Melánia: Szeretünk, Fjodor!
Miskin herceg – Katona József Színház; A félkegyelmű – Pesti Színház
A félkegyelmű elbeszélői stílusa kedvez tehát a mai színpadra állítási „trendeknek”: könnyű szétszabdalni a cselekményt, kivenni belőle, amit a koncepció megkíván, önálló művet kreálni a fragmentumokból. Valódi kincsesbánya, amely azonban a maga teljességében adaptálhatatlan. Noha életre kelteni a szereplőket és újonnan értelmezni a művet valódi kihívás az alkotók számára, a szöveg súlya óhatatlanul ránehezedik a…
A rendező érdekes elegyet állít elő. A szituáció, a takarékos történés szürreálisan metafizikus, a színészi játék (akárcsak a szöveg) stilizáltan realisztikus; a kettő együtt adja ki a mű egyedülálló hatását.
A bűnös, pénzhajhász és egyéb világi javak bűvöletében élő társadalom lelkiismerete ő, a szegény, ám konzekvensen gondolkodó, megvesztegethetetlen filozófus.
