Vidnyánszky Attila rendezésében folytatódik a darabon való, 1954 óta tartó „barkácsolás” is. Soha, senki nem fog bevállalni egy „historikus” Csárdáskirálynőt: semmit nem csavarva az 1916-os pesti változaton, a Gábor Andor-szövegekkel, mikrofonok nélkül, az eredetit imitáló világosítással, a fotókból rekonstruálható díszletekkel és jelmezekkel… Vidnyánszkyék tuningja – éppen, mert közben mintha megadnák a szövegkönyvnek és a sajátos…
Sok minden el van itt gondolva, az ötletek egy része meg is van szervezve, mi több, el is van játszva ebben az előadásban. Érzi az ember, hogy gondolkoztak és terveztek az alkotók, s az előadás maga mégsem képes összeállni.
A rendező egyébként számos remek ötlettel dobta fel ezt a giccs közeléből nehezen elrángatható művet…
Ha először látnám ezt a szcenikai ötletet, minden bizonnyal izgalmasan eredetinek gondolnám. (…) Az egyre inkább rendezői kézjeggyé (kevésbé udvariasan fogalmazva: modorossággá) váló rendezői elképzelés mindig kissé művivé és statikussá teszi a játékot, a világítás pedig túlontúl erősen vezeti a befogadót…
Az előadás zenei szegmense meg van tisztítva a közhelyektől.
