Napról napra

Egy pékségben történt, ahol a gyerekekkel jártam. Egy kissé bonyolult volt a kérésünk, és a lányaim is épp figyelemre éhes üzemmódban működtek, így aztán hosszabban időztünk ott, és sokat beszélgettünk az egyébként nagyon kedves eladóval. De végig úgy éreztem, hogy valami nem stimmel, volt a helyzetben valami egyszerre ismerős és idegen. Később jöttem rá: az […]

„A döntésnek a meghozatala években mérhető… Nagyon sokat dolgoztunk azon az elmúlt években, hogy a belső és külső okokat hogyan tudjuk szétválasztani.” – mondja Szabó Réka a Hangosító különkiadásában, melynek apropója a Tünet Együttes művészeti vezetőjének a társulat megszűnését bejelentő búcsúlevele. A kérdező Gócza Anita.

A Tünet Együttes új előadása, a Nothing Personal, a címével ellentétben egy meghökkentően személyes, intim vallomás. Valóságos standdown comedy és Beckett színházát idéző testi mese az alkotói válságról, a kiégésről, a bizonytalanságról, a gyászról, az elakadásról, és arról, hogy semmi sem változik, mégsem lesz már semmi soha ugyanaz.

A Trolletetés direkt trash. Nemcsak tematikailag, hanem esztétikailag is. Néhol megbicsaklik a lendülete, illetve nem tudja elkerülni az önismétlés veszélyét, de aztán egy hirtelen ritmusváltással újra belendül.  

Május 14-én a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban az első Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.

A születés természetes dolog, de nem egyszerű. Van, aki kilökődik, van, akit kisegítenek és akad, aki természeti katasztrófaként érkezik a világba. Aztán nem elég csak előbújni, élni is kell meg emberré válni. A kettő között azonban lehet összefüggés, tulajdonképpen ezt kutatja a két táncelőadás a maga módján, különböző perspektívából.

Mire kibontjuk az alkotók által kínált, egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb tartalmakat, és meg tudjuk állapítani, hogy a velünk szemben ülő most mosolyog ránk, vagy csak a nirvánába néz a fejünk fölött, addigra megszeretjük a szituációt – és haza sem akarunk menni, ha bekapcsolva hagynak nekünk valami zenét.

Ebből a nem-színházból hiányzik az érzékiség.

A Gyásznak „csak” egy igazi nagy baja van: nincs benne színdarab.