Úgy kezdődik a dunaújvárosi előadás, hogy Szalay bácsi keleties viseletben színre érkezik és meglehetősen hosszú harcművészeti bemutatót prezentál a nézőknek. Szalay bácsi persze nem bácsi, a szerepet alakító Őze Áron a keleti harcművészetek avatott és jó svádájú mesterének látszik, és ezt a benyomást erősíti néhány perc múlva a Kerekes Éva játszotta feleségével, a szintén igen…
Majd a férfi eltűnik az arctalan tömegben, és a feleség mintha hiába menne utána. A szerelem nem teljesedik be: mintha csak álom lenne, elfoszló remény. Mintha alig hogy megfogták, eltűnne, akár egy pókháló az őszi estében.
Amit fájón nélkülözünk (…) az a színházi függöny.
Önmagukat adják, mintha sajátjukként élnék meg a konfliktusokat…
…távolról sem annyira reménytelen a magyar drámairodalom, mint azt néha hisszük, vagy hinni akarjuk.
Az előadásban folyamatos és lépcsőzetes „modernizáció” figyelhető meg: minden felvonás – azaz minden évszak – egy-egy korszaknak felel meg.
