Az idei Sziget Fesztivál általam látott táncprodukcióit mintha a forgás köré szervezték volna. Több – a világ távoli pontjairól érkező – előadásban is kisebb-nagyobb mértékben felfedezni véltem a fordulatok, körök, spirálok kiemelt szerepét, elvontabb és tartalmi szinten az ismétlődő, önmagába visszatérő szerkesztésmódot, a körforgást – avagy a forgás különböző aspektusait, amelyek között akadtak magával ragadó…
A három nap fényében összességében megállapítható, hogy bizonyos kulturális sajátosságokat és jellegzetességeket nem tudnak (akarnak?) levetkőzni a mai alkotók, és ezáltal a kortárs táncról mint világszinten egységes művészeti stílusirányzatról továbbra sem beszélhetünk.
Az idei Sziget tartalmilag, vizuálisan és minőségében is széles spektrumú tánc- és színházi programokat kínált a Sziget látogatóinak.
Cirkuszi szempontból mozgalmas volt a nyár, legfőképpen azért, mert a FINA Világbajnokság záróünnepségének köszönhetően vigyázó szemüket még azok is a kínai és orosz rúdra vetették, akik a műfaj iránt egyébként nem érdeklődnek.
Miközben totálisan elborult, egyben elképesztően következetes és hiteles minden egyes mozdulatsor, amiket a táncosok halálosan komoly arccal végeznek, ettől válik bűnösen szórakoztatóvá és fellebbezhetetlenül őszintévé az irónia. Abba már bele se mernénk gondolni, mit mond el ez a mai férfiakról.
Mi a művészet abban, ha egy katalán fiatalember kakasálarcban és alsónadrágban gumicsirkéket szerel a végtagjaira, majd így ugrabugrál, és egyensúly-gyakorlatokat mutat be, vicces hangokat kiadva, nyerítő nevetésre késztetve a közönséget? Akik fújoltak vagy zajosan kivágtattak, bizonyára nem tartották komolyabb műalkotásnak ezt az akciót egy pukipárnánál, ami szintén mókásan szelel, ha nyomkodják.
A Labirintus egy cseppfolyós, lélegző és amorf matéria, ami a folytonos átváltozás állapotában van.
A kortárs táncszínház színpadán virul a showbiz tarka csokra. Mégse revüt látunk, hiszen mindez túl furcsa, túl melankolikus és rohanós.
