Nagyszínpadi, kortárs ősbemutatóval jelentkezett a Vörösmarty Színház. Az ember tragédiája 2.0-ban négy magyar drámaíró – a Térey János hiányát pótló Darvasi László, valamint Márton László, Tasnádi István és Závada Pál – folytatta Madách művét, amelyet maga a Tragédia 2018-as színpadi adaptációjához hasonlóan ugyanaz a négy rendező – Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Szikora…
Esterházy Péter utolsó drámája nemcsak a szerző tragikus halála miatt vég-, illetve bizonyos tekintetben csúcspont színpadi műveinek sorában. Az építkezés záróköve ez, amelyet Esterházy korábbi drámái fundamentumként támasztanak alá.
Most, hogy két nagyszínházunk, a Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház is újra műsorra tűzte Madách Imre halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját, s a maga módján mindkét előadás emblematikusnak, nagyszabásúnak, mi több, reprezentatívnak tekinthető, ideje szembenézni a kanonizált örök klasszikus színreviteli dilemmáival.
Előfordul időnként, hogy egy könyv nem akarja magát olvastatni. Maga a tárgy ilyenkor egyre könnyebbé válik, s kiforog, szinte kiugrik az ember kezéből. Többször átéltem. De azt az érzést nem ismertem eddig, hogy a megkezdett kötet pár oldal után egyre súlyosabb lesz, de nem letevődni akar, hanem mindkét szárnya szinte belenő az ember tenyerébe. Bérczes…
…a túl egyszerű zene és sztori a lépegetős koreográfiával, egynemű karakterekkel, hatásvadász dramaturgiával és modernkedő látvánnyal együttesen hozta létre azt a hatást, amelyet pont nem szerettem volna érezni: hogy groteszk módon röhejessé válik egy tragédiával teli, bonyolult és felkavaró történelmi esemény.
A képek, a festés, mint motívum, végigkíséri Szikora – a szokásos Werther-rendezésektől egyebekben nem komolyan elrugaszkodó – rendezését.
Szikora János vesztaszűzként őrzi a Wagner-szentélyt.
Nagy kár, hogy dráma most csak a színházban volt, nem a színpadon.
A felújítás így nem csupán esztétikai kérdésként és színháztörténeti eseményként jelent meg, hanem politikai tettként is olvashatóvá vált.
