Napról napra

Parókával, kitömött kebeltájjal és mélyen kivágott, derékban svájfolt atelier-humorral kecsegtet a Madách Színház új bemutatója. Minden kellemesen és meghitten ismerős itt – és korántsem csupán az 1982-es filmvígjáték révén.

Csehov meg az élet okvetlenül a legnagyobb drámaírók közé sorolható, Carol Rocamora és Bernard Slade ellenben nem. Zömmel ilyen kézenfekvő, sőt banális fölismeréseket kínált a Madách Színház két, lakásból közvetített online bemutatója.

Hajdanán a Nemzetit megelőzve a Víggel rivalizált, ma már jó ideje az Operettszínház mellett a magyar musicaljátszás zászlóshajója, valamint a Játékszín nagy testvére. A nevétől rég elidegenedett praxisú Madách mostanság leginkább azt kutatja, „mi kell a jó zenés színházhoz”. Így aztán voltaképp nem is olyan meglepő, hogy a teátrum jelenkori történetének alkalmasint legfontosabb főeleme nem […]

A lehetséges értelmezési lehetőségek és látens tartalmak nem találnak utat magában az előadás szövetében, esetleg a nézőben, annak asszociációi nyomán. Minthogy musicalt nézek, a történet könnyedén követhető, így elegendő időm marad arra, hogy mindezek eszembe jussanak. Így egyszerre örülök a lehetőségnek, hogy teret kaptam a gondolkodásra, és érzek valamiféle hiányt is.

Legnagyobb erénye a színpadi varázslat.

A rendezés, a szcenika jóval sikerültebb a darabnál.

Mifelénk nemegyszer előfordul, hogy az előadás minőségével köszönő viszonyban sincs az elért közönségsiker (ami persze megint nem csupán az üzleti célú színházakra jellemző).

Még néhány év (de lehet, hogy optimista vagyok), és a legtöbb magyar színházban ilyen lesz a siker.

A Madách Színház sallangmentes és elegánsan profi előadása úgy ugorja meg a világszínvonalat, hogy közben az emberi hang sem vész el.

A Contact nemzetközi sikere a középszerű felszínesség újabb diadalútjáról tudósít.

A darab keresetlenségét és pimaszságát bedarálta az ipari musicaljátszás gépezete – olyan gyorsasággal száguldunk végig József történetén, hogy nem marad idő az összekacsintásra.