Csehov meg az élet okvetlenül a legnagyobb drámaírók közé sorolható, Carol Rocamora és Bernard Slade ellenben nem. Zömmel ilyen kézenfekvő, sőt banális fölismeréseket kínált a Madách Színház két, lakásból közvetített online bemutatója.
Hajdanán a Nemzetit megelőzve a Víggel rivalizált, ma már jó ideje az Operettszínház mellett a magyar musicaljátszás zászlóshajója, valamint a Játékszín nagy testvére. A nevétől rég elidegenedett praxisú Madách mostanság leginkább azt kutatja, „mi kell a jó zenés színházhoz”. Így aztán voltaképp nem is olyan meglepő, hogy a teátrum jelenkori történetének alkalmasint legfontosabb főeleme nem…
Adorjáni Panna: Az Operaház Billyje
Sir Elton John – Lee Hall: Billy Elliot – A Musical, Magyar Nemzeti Opera
A lehetséges értelmezési lehetőségek és látens tartalmak nem találnak utat magában az előadás szövetében, esetleg a nézőben, annak asszociációi nyomán. Minthogy musicalt nézek, a történet könnyedén követhető, így elegendő időm marad arra, hogy mindezek eszembe jussanak. Így egyszerre örülök a lehetőségnek, hogy teret kaptam a gondolkodásra, és érzek valamiféle hiányt is.
Legnagyobb erénye a színpadi varázslat.
A rendezés, a szcenika jóval sikerültebb a darabnál.
Még néhány év (de lehet, hogy optimista vagyok), és a legtöbb magyar színházban ilyen lesz a siker.
A Madách Színház sallangmentes és elegánsan profi előadása úgy ugorja meg a világszínvonalat, hogy közben az emberi hang sem vész el.
A Contact nemzetközi sikere a középszerű felszínesség újabb diadalútjáról tudósít.
A darab keresetlenségét és pimaszságát bedarálta az ipari musicaljátszás gépezete – olyan gyorsasággal száguldunk végig József történetén, hogy nem marad idő az összekacsintásra.
