A következőkben a nagyváradi színház magyar tagozatának cenzúráját elemzem, illetve a cenzúrakutatás néhány sajátosságát járom körül. Kiindulópontom, hogyan ellenőrizték ezt az intézményt a Ceaușescu-rendszer utolsó évtizedében, és hogyan élte túl a teátrum a párt és a pártfőtitkár által előírt korlátozásokat.
Nagymamámról kevés képet őrzök, talán mert élete nagy részét ugyanabban a fotelben töltötte. Arra viszont emlékszem, ahogyan felderült arccal mutatja a szemközti tévé képernyőjén a bájos kis Oszvald Marikát és a fess, de partnerei mellett valamiképp mindig öreges Németh Sándor színpadi remeklését. Hogy mondjam, nem fordultam a műfaj felé, és utóbb úgy látom, a korosodás…
A Mohácsi-védjegynek is mondható tömegjelenlét óramű pontosságú működtetése kulcskérdés, s a Radnóti Színház apró színpadán mind a tizennégy színész folyamatosan ott van! Ez már önmagában bravúr. De nemcsak ott vannak, mind folyamatosan jelen is vannak, sorsokat ábrázolnak, legtöbben két, három szerepet is alakítanak, hol üldözöttek, áldozatok, halálra kínzott zsidók, hol véresszájú, eszement gyilkosok, akik elrontott,…
Puritán, igaz ember volt, mélyen intellektuális, gazdag belső érzelmi élettel, amelybe keveseknek engedett betekintést.
A direktorok átlagos gyávasági mutatója a puha diktatúra óta, ahogy nézem, jelentősen megnőtt.
Az 1956-os forradalmat megidéző Marat/Sade előadás ennélfogva december 13. után (Ács János szavaival szólva) politikai misévé alakult.
A feketevonat-jelenethez a statisztákat a Nyugati pályaudvarról hívták, s megjelenésük a színpadon – a kortárs kritikák szerint – frenetikus hatással járt.
