Napról napra

Jó tíz éve ez a cikk nem születhetett volna meg, mivel nem lett volna miről írni. A csábító szerkesztői felkérés így szólt: számoljak be azokról az előadásokról, amelyeket Pintér Béla csupán szerzőként, nem pedig rendezőként, színészként, társulatvezetőként jegyez. Ez a trend éppen az utóbbi évtized gyümölcse: rendezők és társulatok sora bizonyítja, hogy Pintér (és) szövegei […]

A díszlet személyes érintettségünket metaforikusan is kiemelő jelentését Hargitai Iván rendezése szerencsére nem hangsúlyozza didaktikusan – inkább hagyja beszélni a történetet.

Az elmúlt években Magyarországon végbemenő kultúrpolitikai változások kapcsán osztrák szomszédaink „ízelítőt kívántak adni egy színházi nagyhatalom kínálatából”.

Az utóbbi évek fejleménye a szerzői/társulati színháznak a kőszínházakban tapasztalható markánsabb jelenléte.

Wyspiański a század elején azt állítja: az intelligenciának vérfrissítésre van szüksége.

Vajon süket és vak a magyar színház, hogy nem veszi észre a témát, amely a földön hever?

A független román színház folyamatos flash mob, perverz squatting, melynek során minden egyes előadás „térfoglalása” csak kis győzelem egy végtelen háborúban.

… el lehet mélázni azon, mennyire építkezik klisékből a Pintérék által sugallt kisember-, cigány- vagy gárdista-kép…

Irén és Attila idilli viszonya felborul, amikor kiderül, hogy a férfi teherbe ejtette Anitát, Rózsit szélsőjobbos aktivistaként, gárdista egyenruhában látjuk viszont…