A most bemutatott program témája (hadd használjam a program szót ernyőfogalomként, hiszen nem csupán egy előadást, hanem az azt követő feldolgozó foglalkozást is tartalmazza) egyenes folytatása a film problémafelvetéseinek – miközben a korábbi színházi nevelési céloknak úgyszintén.
Ha valaki végighallgatná a találkozóról készült harmincöt órás felvételt, akkor a két leggyakrabban elhangzó szó nem a „művészet” és a „nevelés”, hanem a „szabadság” és a „társadalmi/közösségi elkötelezettség” lenne.
Az Imre Zoltán Program (IZP) keretében életre hívott – a szervezők által Tánc Színház Nevelés névre keresztelt – konferenciasorozat három alkalma után, a negyedik előtt írunk a… Miről is? A táncszínházi nevelési programokról? A táncelőadásokhoz kapcsolódó beavató projektekről? A tánc eszköztárát (is) használó pedagógiai módszerekről?[1] Nem találjuk a szavakat. Egy kialakulófélben lévő művészeti, pedagógiai, művészetpedagógiai…
Lehet-e nagyobb találkozás annál, mint amikor a néző egy táncelőadásban közvetve saját magával találkozik, és ezzel együtt lehetőségként az absztrakció ízére is ráérez? Nem állítom, hogy ez a beavatás. De hogy egy hiteles formája (lehet), azt igen. És ha minderre már tinédzserkorban sor kerül, az kifejezetten szexi.
