A performatív események megkerülhetetlen itt és mostja miatt a színházi terekben kizárólag kortársaink testével szembesülünk. Elmúlt korok előadóművészeinek fizikai megjelenését és ennek értelmezését kizárólag írásos és képi források alapján tudjuk rekonstruálni, bár utóbbiak esetén az ábrázolási tradíciókat sem lehet szem elől téveszteni, a megbízhatóbb fotográfia és a mozgókép pedig mindössze száz éve létezik.
A színház- és zenetörténeti – hogy csak a tánccal legszorosabb szimbiózisban létező művészeti területek párhuzamára utaljak – emlékezethez hasonlóan a tánctörténet is számon tartja, ahogyan egy művészileg megkérdőjelezhetetlen életműre árnyékot vet az alkotó, előadó vagy pedagógus egy-egy morálisan aligha védhető tette.
A mozgó testekkel térbe írt műalkotások, azaz a tánckoreográfiák megőrzésére, újjáépítésére, fennmaradására az elmúlt évszázadok során a legkülönbözőbb mértékben volt igény, szükség és lehetőség és alkotói szándék. A „konzerválásra” ez utóbbiaktól függően több kifejezés született: felújítás, átdolgozás, új betanulás, rekonstrukció – a szavak konkrét jelentése világos, ám az általuk jelölt értelmezési tartományok közti határok nem…
Az európai táncművészetben szinte a kezdetektől megfigyelhető két, látszólag egymással ellentétes jelenség, amelyek hosszú távon egyensúlyi állapotot hoztak létre. A hivatás, a mesterség gyakran családi örökségként hagyományozódott generációról generációra, mint a Taglioni, a Petipa,[1] a Bournonville vagy a Messzerer dinasztia esetében,[2] és a famíliák gyakran össze is kapcsolódtak egymással (például Petipa lánya, Marie feleségül ment…
A Táncarchívum 1987 óta létezik mint önálló gyűjtemény az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) részeként, 2013 óta HALÁSZ TAMÁS vezeti. Vele, valamint a gyűjtemény két korábbi vezetőjével, FUCHS LÍVIA és SZÚDY ESZTER tánctörténészekkel a múltfeldolgozás értelméről, módjáról, hatásáról, problémáiról PÉTER PETRA beszélgetett.
A nyolcvanas években, az egyre puhuló diktatúrában felgyorsultak a változások, és fél évtized alatt szinte minden olyan új táncirányzat beáramlott, amelyektől a korábbi évtizedekben hermetikusan elzárva éltünk: megszülettek az első független alkotóműhelyek, társulatok, iskolák, s az amatőrök, a kultúrpolitika e megtűrtjei, a „hivatalos” művészeti szcéna korszerű alternatívájává váltak.
Abban persze rögtön bárki egyetért, hogy a most nálunk alkotó Nigel Charnock egykori együttese, a DV8 fizikai színház.
