Imádja, irigyli, de azért egy kicsit le is nézi őket – ilyen paradox módon viszonyul Tonio Kröger szerelmeihez, Fehér Balázs Benő rendezése pedig mintha ugyanilyen módon közelítene Thomas Mann regényéhez. Maga az előadás is ellentétes érzéseket hagyott bennem: amennyire vagánynak hat sokszor, annyira nehéz hozzá kapcsolódni.
Ascherék bátorsága – a düsseldorfi előadáshoz hasonlóan – abban mutatkozik meg, hogy a tetralógia elbeszélés-központúságának alá merték rendelni a színpadi hatásokat. Az Örkény Színház előadása igazából nem színház, hanem a legközvetlenebb történetmesélés, a mesemondás bűvölete pedig mindvégig, a három részen és az ötórás játékidőn keresztül is kitart.
A legfontosabb kérdésnek azt éreztem, hogy vajon a mélység szélén ül-e a gyermek? Egy katasztrófa előtt állunk-e megint – mint ahogyan ezt Mann már érzékelhette 1925-ben, amikor belefogott a regény megírásába –, „visszazuhanunk-e az emberré válás előtti létbe”, mint Jákob fiai, amikor fogukkal szaggatták le a csillogó ruhát testvérükről, Józsefről?
Mégsem a „nagymítosz” köti le figyelmünket, hanem a cserepei. A kérdések sora: „miről szól” ez a premier? Mi a „főgondolata”? Isten? Az „istenkitalálás”? Az áldás fontossága? A szeretet mindenhatósága? Egyén, család, nemzetség, nép, ország, kontinens egymásra utaltsága?
Nagy kár, hogy dráma most csak a színházban volt, nem a színpadon.