Anyagilag kisemmizett emberek a vérfürdőt is vállalják a jobb élet reményében. Így lehetne összefoglalni az elmúlt két év zajos sikerét, az Oscar-díjas Élősködőket, és a netflixes Squid Game-et. Mindkét produkciót dél-koreai alkotók készítették, így talán a nagyközönség számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy a kelet-ázsiai gazdasági csoda micsoda társadalmi poklot hozott létre.
Meddig hagyomány? Honnan kortárs? Megírt? Újraírt? Kitalált? Felismeri-e a közönség, hogy „á, ez ugye most hagyomány”? Mihez kezd vele, ha látja? Kiindulási pont? Viszonyítási alap? A közös múlt újraalkotása? Kinek, kiknek a közös múltja? Játékra hívás? Felelősség? Lehetőség?
Koncepciójában Lilienthal egy új típusú kőszínházi struktúra létrehozását hirdette meg: a Kammerspiele előadásai az ő érájában még szélesebb tematikus spektrumot ölelnek fel, nyitotta(bba)k a szociális kérdések iránt és a színház mindezt egyre differenciáltabb módon igyekszik megjeleníteni mind a színpadon, mind kommunikációjában: „müncheni keverék”, „klub”, „hibrid” címszavak jelzik céljaikat és szándékaikat.
