A Vígszínházban ez év októberében bemutatott A kastély Bodó Viktor két évvel ezelőtti hamburgi rendezésének budapesti repríze. Béres Attila idén nyáron harmadszor futott neki Bob Fosse és Fred Ebb híres-neves musicaljének, és vitte színre ezúttal a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Chicagót. Két random kiragadott példa a magyar színház jelenéből arra, hogy az újrarendezések, reprízek, remake-ek […]
Elöljáróban egy 1970-es avignoni élményemet szeretném felidézni. A Pápai Palota termeiben nyílt Picasso utolsó kiállítása, amelyen egyetlen év termése, ezernél is több festmény, grafika, szobor és kerámia szerepelt. Főleg grafikák. Már rég túl volt a békevágy jelképévé vált galambábrázoláson, de a téma harminc évvel később is újra meg újra megjelent munkásságában. E tárlat több száz […]
A hosszúra nyúló színházrendezői pálya alkalmat adhat arra, hogy egy alkotó többször is végiggondoljon klasszikus, félklasszikus vagy akár kortárs drámákat, és az új gondolatok, új impulzusok mentén többször is színre vigye azokat. Ezek a bemutatók általában egymástól jelentős (akár több évtizednyi) távolságban születnek meg, más társadalmi és más színházi környezetben – és jó esetben nem […]
Három évvel ezelőtt, 2019 telén színházba vittem a fővárosba látogató családom; az Anna Kareninát (rendezte: Roman Polák) néztük meg a Pesti Színházban. Akkori szokásomhoz híven az előadás után olvasgatni kezdtem a róla szóló kritikákat, köztük Herczog Noémi „Öltönyös szex”[1] című írását, amely rögtön zavarba hozott, ugyanis azzal kellett szembesülnöm, hogy rendezői önmásolás, egy újrarendezés „áldozata” […]
Nem szokták szeretni a kritikusok, ha egy rendező újrarendez egy drámát. Megúszást, csalafintaságot sejtenek a háttérben. Ez a gyakorlat ennek ellenére meglehetősen elterjedt Kelet-Közép-Európában, és vannak olyan rendezői életpályák, amelyekre már-már jellemző. Mi most két formátumos rendezőt választottunk – az újrarendezés szempontjából is – különböző kulturális és politikai közegből, Erdélyből és Magyarországról, hogy erősítsék meg […]
