Napról napra

Tizenhatodik éve rendezi meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a Desiré Fesztivált, és ez akkor sem volna kis szó, ha nem a legbátrabb és legformabontóbb fesztiválról beszélnénk, amely a magyar színházba becsatornázza a posztjugoszláv színház felől érkező legbátrabb és legformabontóbb impulzusokat. Hogy aztán a magyar színház hogyan és milyen mértékben él ezzel a lehetőséggel, az […]

Az előadást, amelyben dolgoztam, a színház benevezte a 2024-es TESZT-re, de a kurátorok nem válogatták be, úgyhogy savanyú szőlőtől maszatos ujjakkal írok, kedves olvasó, egy szavamat se hidd el. Kedves olvasó, aki nem is vagy, hiszen elfogytál rég, mint szaksajtóból az állami támogatás. Ha volnál, megkérdeznéd, mire fel a trágár cím.

Ha volt színházi anyanyelve az etnikai polgárháború tapasztalataival sújtott posztjugoszláv kultúrának és közérzetnek, akkor az nagy eséllyel Urbán Andrásék szabadkai test-, hang- és látványszínházában formálódott emlékezetessé. Többek között a 2012-ben bemutatott, Danilo Kišnek ajánlott Turbo Paradisoban, amelyről érzékletesen ad számot A dögeltakarító című Danyi Zoltán-regény emésztési gondokkal és beteljesíthetetlen vágyakkal terhelt elbeszélő hőse, egyúttal Kafka, […]

A 2023-as temesvári TESZT fesztivál programjának rendkívüli sokszínűsége a nemzetköziségén túl a produkciók formanyelvének változatosságából és az előadások eltérő színvonalából következett. Láttunk több izgalmas, néhány egyenesen életre szóló kísérleti előadást, de pár olyat is, amiről nehéz megmondani, hogy férhettek be a programba.

Meglett férfi jön világra az előadás első jelenetében. Szó szerint: születése előtt embriópózban, az anyaméhben, egy vízzel teli akváriumban lebeg, ahonnan aztán kirángatja két másik meglett férfi, akik a bokájánál fogva fejjel lefelé fordítják és megrázzák, hogy felsírjon. Az újszülött később – megint embriópózban – az anyja ölébe kucorodik, mintha vissza akarna bújni oda, ahonnan […]

Van egy jelenet a darab közepe táján, amikor Übü lóra pattan, és elvágtat a háborúba. A többiek gyorsan Nikola Kneževićre osztják a ló szerepét, aki azonnal tiltakozni kezd. Elmondja, hogy ő diplomás színész, és egy ilyen alakításhoz neki időre van szüksége, be kell költöznie egy lovardába, lovászokkal beszélgetni, megismerni az állat mozgását, viselkedését, felépíteni az […]

A színikritikusi mentorprogram résztvevőiként kaptunk meghívást Nagyváradra, a 10. HolnapUtán Fesztiválra. Az eddigi HolnapUtánok közül ez volt a legszerényebb kiadás (kevesebb előadással, programmal, szakmai meghívottal), mégis azzal a benyomással jöttünk el, hogy egy nagyon jó hangulatú és meghitt szakmai rendezvényen vehettünk részt. Beszélgetésünkre a TESZT fesztiválon került sor.

Úgy kezdődik az előadás, hogy a Konferanszié/Hendrik Höfgen/Alföldi Róbert kijön a színre és borzalmas zsidó vicceket kezd mesélni. Nem klasszikus zsidó vicceket, hanem zsidó+disznó vicc, zsidó+morbid, aljas vicc, zsidó+favicc kombókat. Nem keveset és nem röviden. Emblematikus bevezetője ez az estének: igen, ezt fogjuk látni. Kabarét, óvatoskodástól, finomkodástól mentes mondatokat, provokatív gesztusokat, szószínházat.

Urbán András fesztiváligazgatónak és mindenre elszánt csapatának sikerült az, ami az elmúlt időszakban csak igen kevés szervezőbizottságnak: a járványügyi korlátozások által kijelölt keretek között élőben valósították meg a sorban 12. Desiré Nemzetközi Regionális Kortárs Színházi Fesztivált, a régió egyik legjelentősebb seregszemléjét, mely 2020-ban a Life alcímet kapta.

Elsőre magam is meglepőnek találtam, hogy Urbán András Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című drámáját viszi színre saját színházában. Hiszen mind Urbántól, mind az általa igazgatott Kosztolányi Dezső Színháztól távol áll a klasszikus értelemben vett szórakoztatóipar, amit az előadás színlapján szereplő meghatározás, tudniillik a „bohózat” sugall, de még a társadalmi szatírának az a könnyedebb, sokszor hahotázásra […]

Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház alapító igazgatója, egykori vajdasági avantgardista, mára a posztjugoszláv színház „fenegyereke”, első budapesti rendezését a Stúdió K-ban követte el Sacra Hungarica címen. A bevállalós független társulatot eredményesen trenírozta a sajátos poszt-dramatikus, konfrontatív és kinyilatkoztató színházi módszereire. Rendesen nyakon vágja a nézőt az alig több, mint egy órás, politikailag inkorrekt előadás, […]

Míg Urbán a tőle megszokott in-yer-face stílusban, bár önmagához képest is extrém kulcsban alkot, Lénárd a királydráma-adaptációk klasszikus modernizáló nyelvezetével kísérletezik.[2] Figyelmünket inkább a tematikus összecsengések ragadhatják meg, pontosabban a kisebbségi, marginalizált csoportok felé fordulás.