Elsőre magam is meglepőnek találtam, hogy Urbán András Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című drámáját viszi színre saját színházában. Hiszen mind Urbántól, mind az általa igazgatott Kosztolányi Dezső Színháztól távol áll a klasszikus értelemben vett szórakoztatóipar, amit az előadás színlapján szereplő meghatározás, tudniillik a „bohózat” sugall, de még a társadalmi szatírának az a könnyedebb, sokszor hahotázásra…
Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház alapító igazgatója, egykori vajdasági avantgardista, mára a posztjugoszláv színház „fenegyereke”, első budapesti rendezését a Stúdió K-ban követte el Sacra Hungarica címen. A bevállalós független társulatot eredményesen trenírozta a sajátos poszt-dramatikus, konfrontatív és kinyilatkoztató színházi módszereire. Rendesen nyakon vágja a nézőt az alig több, mint egy órás, politikailag inkorrekt előadás,…
Míg Urbán a tőle megszokott in-yer-face stílusban, bár önmagához képest is extrém kulcsban alkot, Lénárd a királydráma-adaptációk klasszikus modernizáló nyelvezetével kísérletezik.[2] Figyelmünket inkább a tematikus összecsengések ragadhatják meg, pontosabban a kisebbségi, marginalizált csoportok felé fordulás.
Az Újvidéki Színház művészeti vezetője, LÉNÁRD RÓBERT tíz éve diplomázott rendezőként az Újvidéki Művészeti Akadémián. Nevét a színlapokon hol ez utóbbi, tanult mesterségében találjuk, hol a rendező munkatársaként, máskor mint fordító, dramaturg vagy épp író van feltüntetve. Időnként meg zsurnalisztává avanzsál, és nemzetközi színházi fesztiválokról tudósít, filmekről meg egyéb kulturális eseményekről számol be. Idén a…
Egy biztos: a 2016-os őszi, feszültségektől és botrányoktól sem mentes fesztivál bizonyította, hogy továbbra is az egyik legfontosabb és minden bizonnyal – a szó több értelmében is a legizgalmasabb színházi esemény a Balkánon. És bizonyította azt is, hogy kiirthatatlan erővel él itt az emberség, a megértés, végeredményben az élni akarás, az emberi módon élni akarás…
Kedvenc, kíméletlen balkáni kulturális randevúnkon idén is akadt bőven poszt-dramatikus színház, poszt-jugoszláv avantgárd, társadalom- és színházelméleti elő-szeminárium, multikulturális káromkodás és burek a fesztiválkocsmában, halászlé és tó Palicson. A Desiré fesztivál, az egyik legfontosabb nemzetközi regionális kortárs színházi szemle Szabadkán, idén a határokkal foglalkozott. Borderline alcímmel hirdették.
Az előadásból nem derül ki, hogy kinek a nevében – a magyarok által vagy ellenében – épül fel ez az erőszak-labirintus, nem választható el egymástól nemzeti szenvedés és nemzeti önsajnálat. Igaz, maga a kérdés sincs feltéve.
Az egyik tudomást sem véve korunkról időn, téren kívül lebeg, a másik politikai színházként arra reagál, ami körülöttünk történik. Az egyik saját zárt univerzumába záródik (…), a másik provokatív párbeszédbe lép (vitába száll?) a nézővel.
Urbán András munkája, a Neoplanta többnyelvű előadás, hiszen többnyelvű a meghatározó és a témát adó helyszín: Újvidék.
