Olyan időkben, amikor a képzelet és a valóság egyensúlya jelentősen megbillen, és a jelenlét elsődlegességébe vetett bizonyosság megrepedezik, valahogy minden művészet elkezdi a saját helyét keresni. Ennek egyik végpontjaként a vizuális művészet leveti magáról a naiv, leképező ábrázolás terhét, és egyre inkább a modern szellemi gondolkodás súrlódásaira, a valóságreferenciák fellazulására kezdi irányítani a figyelmet.
Wayne McGregor az emberi testtel rajzszkeccsszerűen ábrázolja a zenét, a koreográfiát pedig vizuális nyelvként az opera elengedhetetlen részének tekinti. Egyszerre szerkezeti elem, és olyan, akár egy építészeti terv.
Béjart-nak a balettet forradalmian megújító dramaturgiai megoldásokat hozó totális táncszínházi művei rég eltűntek a színpadokról, ám gondolatai mit sem veszítettek érvényességükből – bár mintha a magyar balettélet valahol e béjart-i újító eszmék előtt tartana, hiszen nálunk a XXI. században is közismert irodalmi vagy mitológiai történetek uralják a repertoárt A vágy villamosától a Rómeó és Júliáig,…
Két világsztár táncos, két meghökkentő, filozofikus elgondolásból kiinduló előadás. El lehet-e táncolni egy test nélküli embert? Készülhet-e koreográfia valaki géntérképéből?
…mindhárom alkotó valamely másik félhez viszonyítva, azaz valamilyen párbeszédes helyzetben teszi értelmezés tárgyává a táncot. És ez szerintem a legfontosabb.
Az nem kérdéses, hogy mindkét esetben remekül képzett táncosokat látunk lehengerlő technikával, ami már önmagában öröm.
