Napról napra

Végre előáll Magyarország vezető balett-társulata egy nemzetközi mércével is mérhető, ismert és keresett külföldi koreográfusokat felvonultató kortársbalett-esttel – én elviekben legalábbis ezt tartom a Triple Dance-ről, a lábjegyzetekről majd később –, kommunikációjuk fő csapásiránya mégsem ezt erősíti, nem ennek segít megágyazni, hanem a klasszikus balettre mutat vissza, azzal próbál takarózni, mintha bármi pironkodni- vagy szégyellnivaló […]

A hallgatás tulajdonképpen a hang megjelenésére és ezzel egyidejű befogadására tereli a figyelmet, azaz magára a performativitásra; pontosabban a megfigyelés/érzékelés performativitására,[8] ami az úgynevezett kognitív, más szóval „cselekvő nézést” létrehozza.

Az épületbe szállingózó nézőket ugyanis senior (?) táncosok egy csoportja hangos „Contemporary! Contemporary! Con-tem-po-ra-ry!” felkiáltásokkal, bakkecskeként ugrálja, szökdeli körül, és kíséri fel az aula csapóajtajáig. (Halkan jegyzem meg, hogy a hagyományápolás szentélyében vagyunk, nem holmi kortárs befogadó helyen, ahol mindez akár elfogadott, sőt természetes is lehet.)

Vajon a tökéletlenséggel szervesen vegyülő virtuozitás véletlen kaland-e, avagy van a színház szempontjából valamilyen mélyebb esztétikai jelentősége?