Magyarország tehát Tompa Andrea állításával ellentétben nemcsak helyszínt biztosít, hanem igenis „mint szellemi erő és beszélgetőtárs" is jelen van ezen a fesztiválon.

Nem vitatkozni kívánok Tompa Andreának a Határon Túli Magyar Színházak XX. Fesztiváljáról szóló értékelésével (Országos és határon túli. SZÍNHÁZ, 2008. szeptember), csupán néhány kategorikus, ám téves állítását kiigazítani. Nem igaz, hogy – mint írja – „e találkozó strukturális-koncepcionális alapjain sem változtattak semmit 1989, illetve az első, 1990-es »teljes« fesztivál óta”. Míg például korábban sok-sok éven át a színházak maguk döntötték el, hogy mely előadásukat kívánják elhozni a fesztiválra – Horváth Z. Gergely művészeti vezetése idején is -, 2002-ben változtattunk ezen a gyakorlaton, s művészeti tanács-adókként Darvay Nagy Adrienne és jómagam válogattuk az előadásokat mind a verseny-, mind az úgynevezett szórakoztató programba. Nem „fesztiválválogatók kinevezéséről” van tehát szó, hanem esetünkben művészeti tanácsadók felkéréséről. A művészeti vezető, illetve művészeti tanácsadó feladatköre lényegesen tágabb és összetettebb a válogatásnál, beletartozik például a szakmai programok kialakítása, megszervezése is, Sáry László évek óta nagy népszerűségnek örvendő és a fesztiválzárón műhelybemutatóval végződő workshopja, a korábbi évek mozgáskurzusai vagy Duró Győző, Nánay István dramaturgiai és kritikai kurzusai csakúgy, mint a szakmai beszélgetések, amelyeket – ellentétben Tompa Andrea lábjegyzetével – évek óta e sorok írója vezet, olyan felkért hozzászólókat híva meg, mint Ascher Tamás, Fodor Tamás, Zsámbéki Gábor, tavaly a zsűritag Máté Gábor, idén az ugyancsak zsűritag Alföldi Róbert, de jobbára a többi zsüror is aktívan részt vesz ezeken a beszélgetéseken, az idén Eszenyi Enikő, Horváth Péter, a korábbi években a felsoroltakon kívül például Hegedűs D. Géza, Takács Katalin, Csomós Mari, Margitai Ági, Schlanger András stb., és a „csak” fesztiválnéző szakmabéliek is, Lengyel Pál például vagy Sopsits Árpád. És valamennyien „ténylegesen szóba álltak a játszókkal”, nemcsak a szakmai beszélgetéseken, de este, éjjel a kocsmaasztaloknál is. Egyébként a zsűritagok felkérése is a művészeti tanácsadó feladatköre: a fesztivál nem „olykor” próbálja az anyaországi jelenlétet a zsűritagok kiválasztásával erősíteni, hanem 2002 óta minden évben, tudatosan. A fesztiválon olykor részt vevő ezt vagy észreveszi, vagy nem. A nagy sikerű szabadkai Záróra című előadás a 2006-ban zsűritag Khell Csörsz jóvoltából többször ment a Katona József Színház Kamrájában, s vélhetően Ascher Tamás tavalyi kisvárdai párbeszédeinek is köszönhető, hogy A nyugati világ bajnoka sepsiszentgyörgyi előadása is meghívást kapott a Katonába, ahol kétszer játszották (korábban a Vendégségben Budapesten sorozatában is látható volt). Magyarország tehát, Tompa Andrea állításával ellentétben nemcsak helyszínt biztosít, hanem igenis „mint szellemi erő és beszélgetőtárs” is jelen van ezen a fesztiválon – meglehet, aki ezt nem veszi észre, az nem hajlandó a párbeszédre, az monologizál.
És bizony változott a fesztivál az utóbbi években koncepcionálisan is: az induláskor meghatározó politikummal szemben igenis a minőség, az esztétikai érték a válogatás kritériuma. Így volt ez idén is, amikor – ezt Tompa Andrea helyesen jegyzi meg – egyedül válogattam a versenyprogramot. (Nem mond ellent az esztétikai alapon történő válogatás tényének, hogy nézetem szerint nem a huszadik, jubileumi fesztiválon kell demonstratíve kihagyni a programból azt a valóban évek óta gyenge formát mutató két-három társulatot, amelynek a munkájában azonban olykor érzékelhető némi előrelépés azok számára, akik folyamatosan figyelemmel kísérik működésüket. Ellentmond viszont Tompa Andrea önmagának, amikor a POSZT művész válogatóinak ezt javasolja: „Végigülhetnének egy-egy kisvárdai fesztivált, hogy legalább hozzávetőleges fogalmuk legyen arról, ki kicsoda a határon túli színházi térképen, mi a különbség Nagyvárad, Szatmár és Temesvár között, kire érdemes figyelni”, majd nem sokkal ezután a kisvárdai fesztivál létének értelmét kérdőjelezi meg.)
Ahogy a POSZT kapcsán senkinek nem jut eszébe összemosni a verseny- és a versenyen kívüli programot, Kisvárda esetében sem méltányos ez, arról nem beszélve, hogy a „szinte három tucat előadás” között ott volt például idén a versenyen kívül, egy kávéházban bemutatott Griskovec-monodráma, a Hogyan ettem kutyát?, amely egy új dunaszerdahelyi független színházi társulás, az Epopteia Műhely első bemutatkozása volt Kisvárdán, és bizony egyértelműen reveláció, miként az ugyancsak Gál Tamás előadta A helység kalapácsa is, és ott volt a többi új, független határon túli műhely is, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió például a maga bravúros Ünnep című cirkusz-színházával, mert úgy gondoltuk, hogy a huszadik fesztiválon koncepcionális, ha úgy tetszik, jövőbe mutató jelentősége van a részvételüknek. S a „szinte három tucat” előadás között ott voltak immár hagyományosan a határon túli magyar színi egyetemisták, főiskolások vizsgaelőadásai is – volt már arra példa az elmúlt években, hogy frissen végzett színészek a Kisvárdai Fesztiválon kaptak szerződést.
Hogy a Bocsárdi László rendezte sepsiszentgyörgyi Yvonne, a Barabás Olga rendezte, ugyancsak sepsiszentgyörgyi George és Lennie, a Bezerédi Zoltán rendezte komáromi A bor, a Vidnyánszky Attila rendezte beregszászi Liliomfi, az Anger Zsolt rendezte gyergyói Figaro házassága, a szabadkai Szomorú vasárnap, a marosvásárhelyi Nő a múltból, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbi et orbija vagy A Pál utcai fiúk az Újvidéki Tanyaszínháztól ne volna esztétikai érték, s hogy ne volna legalábbis érdekes a Marosvásárhelyi Akadémiai Műhely Nórája, a székelyudvarhelyi Elektra és Yerma vagy a gyergyói Világtalanok s a Nézőpont Színház Love & Moneyja? Hogy ne volna minőség az újvidékiek Lorca-előadása, a Bernarda Alba háza vagy a Rocky Horror Show s a beregszásziak Háztűznézője? Lelke rajta, aki ezt állítja, ezen nincs mit vitatkozni. Azon még kevésbé, hogy miért nem vett részt a kolozsvári színház a kisvárdai fesztiválon se a Ványa bácsival, se más meghívott előadással, ez ugyanis a fesztivál és a színház igazgatója közötti e-mail-váltással dokumentáltatott a Népszabadság június 28-i számában, ám Tompa Andrea csak azt olvasta ki az általa is hivatkozott „Ványa körüli – júniusban fellángolt – sajtóvitából”, ami neki tetszik. A magyar nyelvű színházi párbeszéd helyett egymás melletti monológok soraként jellemzi a fesztivált, miközben ő maga nem hajlandó tudomásul venni dokumentumokkal igazolt tényeket.
Ha maga Tompa Andrea párbeszédképes volna, úgy nem az ugyanezen cikkben a POSZT-ot bíráló soraiból kéne például megtudnunk, hogy nézete szerint a Kritikusdíj színházi fogalmai, kategóriái is messze a gyakorlat mögött kullognak. Semmi akadálya nem volt ugyanis, s ma sincs annak, hogy a Színházi Kritikusok Céhének tagjaként konstruktív javaslataival megtermékenyítse a díjak elnevezéséről, tartalmáról a szakmai szervezetben évről évre kiújuló vitákat. Nem tette, s írásában sem teszi meg, most sem.
Októberi számunkból, a Színikritikusok díja összeállításból sajnálatosan kimaradt Bogácsi Erzsébet szavazata. Alább pótoljuk a mulasztást. (A Szerk.)

A legjobb új magyar dráma: KÁRPÁTI PÉTER: BÚVÁRSZÍNHÁZ
A legjobb előadás: –
A legjobb rendezés: –
A legjobb zenés/szórakoztató előadás: –
A legjobb független színházi előadás: –
A legjobb gyerekelőadás: –
A legjobb női főszereplő: KEREKES ÉVA (Búvárszínház; Apátlanul, Örkény Színház)
A legjobb férfi főszereplő: –
A legjobb női mellékszereplő: SOLTÉSZ BÖZSE (Liliomfi, Nemzeti Színház)
A legjobb férfi mellékszereplő: VARJU KÁLMÁN (Körmagyar, Pesti Színház; Figaro házassága, Vígszínház)
A legjobb díszlet: FIGARO HÁZASSÁGA (Vígszínház, tervezte: Kentaur)
A legjobb jelmez: FIGARO HÁZASSÁGA (Vígszínház, tervezte: Kentaur)
A legígéretesebb pályakezdő: POLGÁR CSABA (Búvárszínház, Örkény Színház)
Különdíj (más kategóriába nem sorolható): A Katona József Színház korelnökei: OLSAVSZKY ÉVA és KUN VILMOS

Inkább a rész, mint az egész. Már szinte mindig. (Az évek során volt, hogy csupán az évadra visszatekintő jegyzettel „voksoltam”. És mindig vonakodtam attól a lehetőségtől, hogy a „legjobbat” többek ajánlására váltsam.) Tükrözze a szavazólista e tapasztalatot, mely szerint az előadások nem a teljességükkel, legfeljebb bizonyos szemszögből örvendeztettek meg. Mint például szegényedő színházunkban heroikusan gazdag látvánnyal vagy a hivatásukat rendületlenül magas szinten művelőőseniorokkal, vagy éppen az ifjak sorából kitűnő színészekkel. Igazat szólva, akkor szaporíthatnám a jelöléseket, ha nemcsak előadáshosszig kiválókra, de egy-egy percben emlékezetesekre hívhatnám fel a figyelmet. Az sem lenne csekélység. De persze akkor e lajstromot más névvel kellene illetni. Mondjuk: „percek, amelyek miatt érdemes volt színházat nézni”.

Facebook Comments