A Béjart Ballet Lausanne jelenlegi vezetője nagyon diszkréten csempészi műsorra saját alkotását.

Személyes tapasztalatom ugyan nincs abban a kérdésben, hogy mekkora igazságtartalommal bír a bölcs „nagy örökség nagy gond” mondás, de elnézve a szegedi Dóm téren a Béjart Ballet Lausanne tiszteletre méltó kínlódását, végérvényesen elhatároztam: sem szellemi, sem anyagi vagyont nem fogok örökölni. Tulajdonképpen nem is fenyeget nagy veszély e téren, de Gil Roman, a Béjart Ballet jelenlegi vezetője helyében, azt hiszem, egy percre sem tudnám lehunyni a szemem. Roman már a Nagy Mester életében igazgatóhelyettes, koreográfus és kitűnő táncos volt (élesen él emlékezetemben a 2002 telén a Vígszínházban a Juan y Teresa egyik címszereplőjeként nyújtott alakítása), és Maurice Béjart 2007-ben bekövetkezett halála óta az ő vállát nyomja a hatalmas tánctörténeti súllyal rendelkező hagyaték.
Könnyedén okoskodó kibicként bátran merem hangsúlyozni, hogy a Nagy Mesterek örökségét csak egyféleképpen lehet méltón ápolni: meg kell haladni őket. Át kell venni a szellemiségükből az újdonságra törekvést, mozgósítani kell az évtizedek alatt a közelükben, tőlük szerzett, minden bizonnyal páratlan tudást, és új műveket kell készíteni tehetséggel, új arculatot teremtve a gondjainkra bízott együttesnek. Egészen biztos vagyok abban, hogy a Mester odafent, a mennyei páholyában ennek a megoldásnak örülne jobban, míg most, a Szerelemtánc című, szecskavágóval készített Béjart-egyveleg láttán, komolyan fontolgatja, érdemes volt-e valaha is koreografálásba kezdenie.
A kibic szerepéből képzeletben az örökösébe bújva azt is vallom, hogy Béjart koreográfusi életművét nem lehet egy laza döntéssel, csak úgy az enyészetnek átadni. Nyilván léteznek megfelelő módszerek a Béjart-repertoár életben tartására. Azt gondolom, hogy a Mester remekműveinek döntő többségét – megfelelő környezetben, kiállításban és bepróbálásban – még sokáig érdemes lenne játszani. De nem úgy, hogy kitűnő kompozíciókból kioperálok részleteket, majd – a lényeget mintegy selejtként hátrahagyva – e részletekből csiricsáré, széthulló csokrot kötök, és azt a színpadra dobom. ASzerelemtánc első felvonásában sajnos ez történik.

A felütés tragikusan rossz: a két oldalról behömpölygő táncosok (érthetetlenül kisiskolás színvonalon) előadnak egy brutálisan kicibált részt a felülmúlhatatlanSacre du Printemps fináléjából. Majd több mint egy órán át nagy Béjart-koreográfiák apró részletei sorakoznak fel. Közöttük szerepelnek Berlioz zenére készült Rómeó és Júlia-kettősök, afrikai tradicionális népzenére koreografált pas de deux-k, egy-egy részlet kísérőzenéjeként felhangzik Heuberger-, Theodorakis-, Mahler-muzsika, U2- és Queen-szám, valamint néhány Jacques Brel-sanzon.
A Mahler-tételre bemutatott szám – a szegedi Szerelemtánc-előadáson (az összeállítás bevallottan mindig változik) – az Egy vándorlegény dala című koreográfia részlete volt. (Az előadás szórólapján a Le chant du compagnon errantcímet kissé komikusan A bolygó kísérő énekének fordították.) Az eredeti darabot volt szerencsém jó harmincöt évvel ezelőtt néhányszor megtekinteni az Béjart Ballet operaházi vendégjátékán – a két legendás Béjart-táncos, Jorge Donn és Daniel Lommel előadásában. Bár a mozdulatokra határozottan ráismertem, egyéb hasonlóságot a hajdani és a mostani élményem között nemigen tudtam felfedezni. A jelmezek kicsit diszkó színűre változtak, a részlet az előzmények nélkül értelmezhetetlen és élvezhetetlen volt, egyáltalán: az apró finomságokkal teli, intim hangulatú koreográfia nem illett bele a Fogadalmi templom előtti hatalmas térbe. Mindez ékesen prezentálja a rosszul felfogott életműőrzés eléggé nem kárhoztatható eredményét. Az első felvonásról mindösszesen annyi pozitívum mondható el, hogy láthatók benne nagyszerűen mozgó, testtel „megszólalni” képes, tehetséges táncosok.

Kettős az első felvonásból

A második felvonást nézve örömmel konstatálhattam, hogy Gil Romanban mégiscsak motoszkál némi balettest-szerkesztői fogékonyság. A két rövid, de egész egyfelvonásosból álló rész első opusa, A szellemek kaszinója saját koreográfiája. A Béjart Ballet Lausanne jelenlegi vezetője nagyon diszkréten csempészi műsorra saját alkotását. Nyilván mérlegelnie kell a közönség, a szakma és az együttes elvárásait. Pedig a látott koreográfia alapján nyugodtan lehetne bátrabb. A Vivaldi-zenére készítettA szellemek kaszinója nem érett remekmű, de érzékeny, tehetséges alkotás. Erősen érződik rajta a Mester hatása, de kisejlik belőle az is, hogy Roman koreográfusként több lehet egy saját arc nélküli Béjart-epigonnál. Különösen az utolsó tételben látszódott: ha a zenére és a belső invencióira koncentrál, nemcsak elegáns, intelligens és „jól nevelt”, hanem finom megoldásokra képes, egyéniséggel bíró táncalkotó tud lenni.
A másik darab Béjart 1961-ben komponált Bolerója, amelynek szegedi előadása friss, magas színvonalú, belső feszültséget kisugárzó, Béjart-hoz méltó volt. Ezúttal a „női főszereplő férfikarral” változat került bemutatásra, ha a nézőtér Parma szektorának távolságából jól láttam, az isteni Elisabeth Ros szólójával. A második felvonás két koreográfiája (szemben az első rész koncepciótlan emlékrombolásával) lényegében felvázolja az életműápolás két lehetséges és szükséges útját. Az egyik a meghaladva újat akarás (új koreográfiák készítése), a másik a seregszemleszerű, tartalmatlan felidézés helyett az értékes Béjart-koreográfiák valódi életben tartása.

Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, 2007. július 17.

Kapcsolódó linkek:
Kritika a 2002-es budapesti vendégjátékról (Színház, 2002. április)
Részlet a Boleróból (összemontírozott koedukált változat)

Facebook Comments