Mert itt pszichiátria az egész világ, és gyogyós benne minden férfi és nő.

Bodó Viktor a magyar színház David Lynche. Ennek egyszerre pozitív és negatív hozadékaival. Mert őrült világában, ami szinte mindig egy elmegyógyintézet kozmikus modellje, olyan Csodaországba kerülünk, ahol Alice nem ébred fel a végén; olyan Szentivánéjibe, ahol a szereplők hol emlékeznek álmukra, hol nem, és elmarad a szimpla megnyugvás, hogy „hisz ez csak álom volt”. Lynchet idézi e világ azért is, mert filmszerű – Mundruczó Kornél mellett talán Bodó a „legfilmesebb” színházi rendezőnk. Ez a többnyire őrült képzettársításokkal dolgozó módszer olykor nem mentes a blöfftől sem, és mindig azon fordul meg, mennyire sikerül meglepnie a nézőt.

A Ledarálnakeltűntem úgy kafkai, hogy közben elementárisan vicces (megidézve ezzel a Kafka naplójában írottakat arról, hogy amikor először olvasta fel barátainak A per kéziratát, azok dőltek a röhögéstől), ugyanakkor nyomasztó és szorongató is, mert nincs szabály, amihez Józsi (Josef K.) alkalmazkodhatna, lévén azok éppen abban a pillanatban változnak meg, amint elfogadja őket – ennyiben mintegy Lynch útvesztőiben bolyong. Per vádlottja a legújabb Szputnyik-produkció főhőse, Luke Rhinehart (Fábián Gábor), a pszichiáter is. Ez a szintén rendkívül vicces tárgyalás azonban szelídebb, és nem kelt szorongást, mert bár az ítélőszék tagjai őrültek, de a vádlott tenyeréből esznek, aki maga a porondmester, és az őrült tárgyalást úgy vezényli le, hogy neki végül semmi bántódása sem esik.

Jankovics Péter, Fábián Gábor, Téby Zita, a földön Székely Rozi Schiller Kata felvétele

Az 1971-es amerikai kultregény (The Dice Man) főhőse, Luke – akárcsak Burgess Gépnarancsának kicsi Alexe korábban (1962), majd Ellis Amerikai pszichójának Batemanje később (1991) (amelyekből anno a remek Nexxt is készült, Bodóval a félelmetes fejű tömeggyilkos szerepében) – szintén letér a társadalmilag elfogadott útról, s úgy dönt, hogy gazember lesz. A jól szituált élet verklije és unalma helyett eksztázisra vágyik, amolyan következmények nélküli tébolyra, mondjuk, este fél nyolctól kilencig. Amerikában a pszichiáter által írt könyv valószínűleg azért szólt olyan nagyot, mert kinek-kinek a saját, mindennapi, néma, őrangyal arcú terapeutáját juttatta eszébe, s annak maró szatíráját (is) adta. Mivel nálunk ez nem közprobléma, a nézőnek sem érdemes a téma mögött társadalmi megokolást keresnie. De elgondolkodtató, hogy ebben a nem túl mély regényben mégis milyen kristálytisztán jelenik meg az ősrégi filozófiai vagy-vagy: hogy bárhogy döntsünk is az életben, az vagy rossz, vagy rossz lesz. Rhinehart társadalmon kívüli és provokatív válasza erre az, hogy akkor bízzuk magunkat a véletlenre. Mindenképp megérte, hogy Bodóék egy előadás erejéig így tettek.
Mert itt pszichiátria az egész világ, és gyogyós benne minden férfi és nő. A leggyogyósabb persze maga a pszichiáter, akinek már azelőtt sincs sok vesztenivalója, hogy racionális elhatározás helyett a „pettyes szeszélyre”, avagy a „hatarcú istenségre”, azaz a dobókockára, ily módon a véletlenre bízza élete komoly döntéseit. A regényben leírt unalmas kis család átlagos reggelije a Szputnyik-változatban csak annyiban szokványos, amennyiben mindannyian őrültek vagyunk. Vinnai András, a „bodóul” gondolkodó drámaíró, a színészek, a rendező és a dramaturgok improvizációi, gondolatai kerek és jól érthető dramaturgiává álltak össze, és persze gegek formájában Lynch most is előkerül, ezúttal önnön paródiájaként…
A nyitó képben A padlás dallamára néz farkasszemet a társulat Luke-kal, aki karmesterként irányítja a szereplők szólamainak ritmusát. Egy tárgyaláson vagyunk, ez adja az előadás keretét, ahol Luke a vádlott. A fal mentén akár az orgonasípok ülnek az ítélőszék tagjai – persze ők játszanak minden más szerepet is, valamint ők a kar: az illusztráció, máskor a főhős félelmei vagy az őrült külvilág. De ezt akkor még nem tudjuk. Segítségül rögtön az elején kapunk egy rapid enumerációt. Gyabronka József mint bíró áll középen, és bemutatja a szereplőket, miközben végig küzd röhögőgörcsével, amit először nehéz hová tenni, később azonban, mikor másik szerepben, mint papot látjuk, a röhögőgörcs ismét visszaköszön. Ugyanígy elfogadjuk, hogy Téby Zita sokszor nem Luke feleségeként van a színen, majd egyszer csak elhangzik az a lynches mondat, hogy „bocs, de kicsit zavaró, hogy pont úgy nézel ki, mint a feleségem”. Vagy mikor Luke mint narrátor fordul a nézőkhöz, a család kicsit meglepődik, vajon miért is beszél magában – egyszóval búcsút mondhatunk a „félre”-effekt magátólértetődőségének.
Ha a Szputnyik-bázis üres szobája nem kelt is olyan különleges látványt, mint például a Ledarálnak… tölcsérben szűkülő színpada, ezt a színészek sok tekintetben sikeresen kompenzálják. Itt mozgás, tánc, ritmus, zene és ének nem a jelenetek közti űrt vagy átkötést hivatott kitölteni, mint azt oly sokszor látjuk, hanem szerves alkotóelemei maguknak a jeleneteknek – a kar tagjai építőkockák (dobókockák), amelyekből felépül, majd leomlik és folyamatosan újraépül őrült narrátorunk, Luke története.

Terhes Sándor és Fábián Gábor Schiller Kata felvétele

Különleges tér hiányában az őrület másik eszközét a pörgően filmes hatások adják. Fábián Gábor kétszer (ami talán már több is, mint elegendő) állítja meg a pillanatot, hogy kedves családján szíve szerint állva bosszút sorra lelője valamennyi közeli hozzátartozóját, majd a családi idill mindkétszer tovább folytatódik (itt még biztosak lehetünk benne, hogy mindez csak a képzelet játéka volt). Mindehhez a hangokat (pofon, nyakkitekerés, lövés) kívülről kapjuk, bár olykor Fábián Gábor hangja magától is eltorzul, mint amikor lelassítják a felvételt, és a legbizarrabb pillanatokban olyan a hatás, mintha egy filmes DJ keverné a szereplők világát egyre torzabbá.
És a legfontosabb: öröm látni, hogyan szokik egybe a Szputnyik társulata, egyre több a remek alakítás. Fábián Gábor az este középpontja, és nem csupán azért, mert körülötte forog a játék; különleges képességeiről még annyit, hogy virtuóz módon tudja a dobókockát a szájából elővarázsolni a fogai közé úgy, hogy azok a kívánt számot mutassák. A másik száj-virtuóz a Szputnyikban először szereplő Terhes Sándor, aki egy cigarettacsikket nyel le látszólag, majd könnyedén kifújja a füstöt, s vele a lenyeltnek hitt cigit is. Komolyra fordítva a szót: narcisztikus és egyszerre két szemüvegben pompázó, de a munkáján kívüli viszonyokra rá nem látó pszichiátere telitalálat. Nem csalódunk a másik vendégben, Gazsó Györgyben sem. Gyabronka József pedig, mint atya, aki fiát elmegyógyintézetbe küldi, röhögőgörcsének hála jóval őrültebbnek tűnik, mint gyermeke, de semmiképp sem nevezhető a társadalom és a normalitás konzervatív ellenpólusának a szabad őrülettel szemben.
És az új nevek… Ha a hatarcú istenség hatot nem is, de egy-két arcot minden szereplőnek villantani enged: kiváló Jankovics Péter, valamennyi szerepében. A személyiségfejlesztő csoportos felszólalása, ahol kötő-, toldalék- és hordalékszavakból kerekít teljesen üres rögtönzött beszédet, azt hiszem, mindenki számára tanulságos lehet, aki valaha részt vett csoportos megbeszélésen. Ismét nagyszerű Hay Anna, hol az ólommellű és érző szívű, decens titkárnő szerepében, hol pedig pajzán hippi énekesnőként a dadaista dalbetétekben. Tóth Simon Ferenc az egyetlen, akinek az esze nem csak hobbiból ment el az előadásban, és nem is csinálja ízléstelenül, sőt.
Arra a terápiás kérdésre, hogy vannak-e szülei, Réti Anna táncos elkezd bólogatni. A gyanúsan hosszú bólogatás felgyorsul, lassanként a fej körözni kezd, majd egyre eszeveszettebb sebességű fejcsóválássá változik, egyetlen hatalmas NEM-mé, mintha csak a normálissá gyógyítás ellen lázadozna, és azt tagadná teljes erővel. Ez a fej-tánc az előadás legszebb, legfinomabb jelenete. Hiszen ki maga a Kockavető is? Valaki, aki nemet mond az unalmas normákra. Fejrázó lény. (Jusson eszünkbe a Hair címadó számából Don Dacus örök érvényű fejrázása, amikor ollóval közelítettek a sörényéhez.) Fábián Gábor nem vet ténylegesen kockát, csak megcsóválja a fejét egy-egy döntés előtt (ilyenkor hangeffektet hallunk, majd a következményekből derül ki, hányast is dobott), szóval ideig-óráig csóválja… Aztán egyszer csak, hopp, lenyeli a kockát, és akár Hófehérkének az alma, torkán akad a dörgő hangú kockaisten (Molnár Gusztáv) ajándéka, amit minden véletlenek ura vissza is vesz tőle, azzal, hogy „haladjon inkább az árral”. Már kilenc órára jár, ideje újra normálissá válni, eksztázisból is megárt a sok. Luke nem veszít semmit, se állást, se családot, se pert, voltaképp ezúttal még az eszét sem veszti el végleg… És persze a nézőit sem, mert ránk ragad Gyabronka röhögőgörcse, és együtt hahotázunk ezzel a félőrült Lynchcsel.

Kockavető
(Szputnyik Hajózási Társaság –
Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor)

Luke Rhinehart regénye alapján az átiratot készítette: Vinnai András. Dramaturg: Turai Tamás, Róbert Júlia. Jelmez: Kovács Andrea. Zene: Keresztes Gábor. Fotó-videó: Tóth Simon Ferenc. Rendezőasszisztens: Varsányi Kristóf. Produkciós vezető: Tóth Péter. Rendező: Bodó Viktor.
Szereplők: Fábián Gábor, Gazsó György, Gyabronka József, Hay Anna, Jankovics Péter, Koblicska Lőte, Lajkó Bence, Molnár Gusztáv, Réti Anna, Szabó Zoltán, Székely Rozi, Terhes Sándor, Téby Zita, Tóth Simon Ferenc.

Facebook Comments