… egyre inkább meggyőződöm róla: a sztalkereket legtöbbször maga a Zóna kényszeríti földre.

Szép gondolat, mondom magamban már előre, amikor a telefonos jegyfoglaláskor megtudom: túraöltözékben célszerű elindulni a „zsámbéki Sztalkerre”. Mégpedig azért, mert bár szokás a befogadást metaforikusan „kirándulásként” emlegetni, ezúttal a túrát értsük szó szerint. Később, talpunk alatt az őszülő avarral, miközben takargatjuk a szénanáthánk, végleg megszeretem Jámbor József rendezését. A Sztalkert Zsámbékra álmodni (legyen bárki gondolata is az alkotók közül) olyan telitalálat, amely – ritka példaként a filmek és forgatókönyvek színpadra adaptálásának mai divathullámában – képes elérni, hogy ne szegényes utánzatként, hanem önálló műként tekintsek az előadásra (a gyakran hamiskás dallamú színészi hangsúlyok ellenére is). Az arcok hitelesek, legfeljebb a beszéd cseng néha furcsán, kivéve a nem egy mellékmondatra érdemes, természetes hanghordozású Professzor, Szinovál Gyula esetében. Az előadást a táj festészete, a fák dramaturgiája működteti. Ha Tarkovszkij, akkor elolvasandó Kovács-András Bálint és Szilágyi Ákos monográfiája, amelyben érdekes módon a Stalker-fejezet alapmetaforája éppen az erdőben bolyongó ember, aki arca elől félrehajtva a lombokat, folytonosan rácsodálkozik a film újabb és újabb rétegeire. Zsámbékon szó szerint ez történik velünk.
Tarkovszkij a Dosztojevszkij-féle hagyományt követi; művét nem lehetséges pusztán esztétikai kategóriákban megragadni, a hit felől jobban olvasható, noha ereje esztétikai megformáltságában rejlik – ehhez látszik alkalmas keretnek a zsámbéki kirándulás. A színlap szerint az alkotók felhasználták a Sztrugackij-testvérek regényét (Piknik az árokparton) csakúgy, mint az ebből készült, igencsak átírt forgatókönyvet és Tarkovszkij tőlük végképp különböző filmjét. Valójában a regényből épp úgy nem használtak fel semmit, mint maga Tarkovszkij, ezért a tiltott zarándoklat szüzséjében nem sok nyoma marad az eredeti sci-finek. A történet részesévé válva, az eredeti három fő helyett túracsoportként indulunk a Zóna tiltott területére, amiről a filmhez hasonlóan nem tudjuk meg, miért tilalmas, csupán azt, hogy veszélyes, és létezik ott egy szoba, ahol teljesülnek legrejtettebb vágyaink. Oda, a csoda szférájába tartunk, akár a szenthelyekre igyekvő középkori túrázók, de hogy pontosan milyen út is ez, belső, allegorikus vagy szimbolikus, az csak sejthető. Hiányoznak ugyanis a tudományos-fantasztikus magyarázatok, csak a csoda misztériuma, a bizonytalanság vesz körül minket.

Tóth József / Koncz Zsuzsa felvétele

Ami néha megmosolyogtató. Hiszen törvénysértő utunkon kalauzoló túravezetőnk, a határátlépő Sztalker (Tóth József) nem éppen filmhős. Valahányszor a film dramaturgiája szerint elmagyarázza, hogy itt másképp működik a gravitáció, és bizonyítékképpen elejt egy fűszálat, az a megszokott módon ér földet, rácáfolva helyzetünk kiszámíthatatlanságára. De még ha mosolygunk is, azért ez nem egészen az a mosoly, amely a Pirx kapitány kalandjait nézve ül ki az arcunkra; nem a hetvenes évek sci-fijeinek technikailag korlátozott, mégis hollywoodi babérokra törő kedves, ám verejtékes igyekezete érződik Sztalker figyelmeztetéseiben. A sejtetésnek köszönhetően félig elhisszük, mint a játszó gyerekek, hogy talán mégis volt abban valami különös, ahogyan földre hullt az a fűszál. Nincsenek eredeti, sziporkázó ötletekkel megoldva a csodás momentumok, egyetlen ötlet van csupán: a zsámbéki táj. És ez az egyszerűség igen szimpatikus.

Ez már csak azért is fontos, mert a sztalker alakja az orosz szent bolondok egyik hőse. Híres testvére a világirodalomban például Don Quijote és Zoszima sztarec, a vallás szférájából pedig Jézus Krisztus. Sztalker legfőbbképpen bolond. Önzetlenségében az, mert nem saját kívánságától vezérelve, hanem mások boldogsága végett járkál a Zónába (s mint ilyen, személyes kapcsolataiban természetesen gyarló: nem az ember, az emberiség jótevője.) Ezt a bolondságot csak aláhúzza, hogy a Sztalker fájdalmas arccal, látszólag ok nélkül hasra fekszik a földön, hiszen csak egy bolond tesz ilyesmit egy délutáni kiránduláson. De a zsámbéki bázis újabb és újabb, most is tilalmas arcát látva, egy számomra ismeretlen múlt eddig fel sem fedezett feliratait elolvasva (például: „a parancs megfellebbezhetetlen, bírálata tilos”), egyre inkább meggyőződöm róla: a sztalkereket legtöbbször maga a Zóna kényszeríti földre.
Ha valami zavaró, az a helyenként hamiskás szövegmondás és a néha kényszeres mozgások mellett a néhol felerősödő didaxis. Jámbor József rendezőt az Író szerepében is láthatjuk. Kissé elrajzoltan negatív, folyton értetlenkedő alakja, illetve Tóth József sokszor mártír komolyságú Sztalkere nem mindig ad lehetőséget a három szólam közötti szabad választásra; sokszor túl erősen sugallják a rendezés megfejtését.
Az előadás egyetlen mérvadó ponton tér el a filmtől, ez pedig a befejezés. A Tarkovszkij-filmben a szobát nem látjuk meg, itt viszont dönthetünk: vagy a szobába érkezünk, és a „megismerést” választjuk, vagy a másik helyiségben tovább folytatjuk „hazug” életünket. Csak az egyik ajtón léphetünk be. Kis tétovázás után a nézők többségével tartva, meghajlok a rendezői sugalmazás előtt, és a „megismerést” választom. Itt a szép befejezés, a film utolsó jelenete következik (a gyermek nélkül). Sztalker feleségének (Szoták Andrea) vallomását, gyönyörű életfilozófiáját halljuk. Végül a pár egy rozsdás ajtón át kilép a bunkerből, és szökdécselve távolodik, körülöttük pedig növekszik a homály. A mese éppen addig tart, amíg beesteledik.

Sztalker
Arkagyij és Borisz Sztrugackij írásai és Tarkovszkij filmje nyomán.
Díszlet, jelmez: Trón Árpád. Világítás, hang: Grónai György. Szöveg: Jámbor József, Tóth József, Szoták Andrea, Trón Árpád. Rendezőasszisztens: Tóth Gábor Anna. Rendező: Jámbor József.
Szereplők: Tóth József, Jámbor József, Szinovál Gyula, Szoták Andrea, Somody Ildikó,Trón Árpád.

Zsámbéki Színházi Bázis, 2010. augusztus 26.