Bodolay Géza nemcsak leporolta, alaposan át is dolgozta a szöveget – úgy tűnik, sikerrel.

A Szegedi Nemzeti Színház idei, kisszínházbeli első premierje alapján igazolódni látszik az, amit már Bodolay Géza korábbi Molière-adaptációi – különösen a kecskeméti Katona József Színház Mizantróp (Az új embergyűlölő) című előadása – után sejteni lehetett: a rendező vígjátékban nem ismer tréfát. Pontosabban éppen azt ismer, Molière módra.A prospektusokat idéző színlap ugyanis azt állítja, hogy a Molière nevével fémjelzett színművek jelentős része – többek között a Tartuffe, a Don Juan, A mizantróp, a Képzelt beteg és vélhetően A fösvény is – valójában Corneille alkotása. Mindez már csak azért is érdekes, mert a darab, egyetlen, halovány utalást leszámítva – a más pénzével ékeskedni vágyó közjegyző, Dr. Csavarházi Péter aktatáskáján Molière arcképe díszeleg -, nem reflektál az alaposan felvezetett irodalmi spekulációra. Párbeszédben lenni az értő és az értetlen közönséggel is, mondja a Molière nyomdokain járó Bodolay, ez az elsődleges tétje az előadásnak, s ennek érdekében csínján bánik a rejtett utalásokkal, kikacsintásokkal, jóllehet a darab számtalan lehetőséget kínálna rájuk – cserébe viszont a didaktikus hangnemet is jobbára elkerüli.
Első ránézésre A képzelt fösvény beteg cím pusztán a két Molière-vígjáték dialógusát előlegezi, mintha a fösvénységet képzelt betegségként diagnosztizálná, holott erről, a darab tanúsága szerint, szó nincs. A „fösvény” úgy ékelődik be a „képzelt” és a „beteg” közé, mintha mindig is oda tartozott volna. Másképpen: utóbbiak akként foglalják keretbe előbbit, hogy a Képzelt beteg nyitányával és zárlatával veszi kezdetét, majd végződik az előadás.

Kárász Zénó (Dr. Le Foch), Ádám Tamás (Hargapon) és Barnák László (Ifj. Le Foch Tamás). Veréb Simon felvétele

Kézenfekvő megoldás ez, talán túlságosan is. Hargapon (sic!) ezüsttálcán hozza a Molière-összest, mire a felolvasás teremtő erejének köszönhetően megelevenedik a prológus, a néző pedig megtisztelve érezhetné magát, mert éppen most nyújtották át neki az egyetlen, valódi Molière-t. Szép gesztus, mégis erőtlen ez a felütés; a finálé tréfásnak szánt, verses, dalos, táncos orvosavatása annál kínosabb: túl azon, hogy a Csokonai által fordított közjáték nyelve nehezen fér össze Illyés Gyuláéval, Bodolay Gézáétól pedig végképp elüt, az eskü szövege a hangszórókból latin (?) visszhangot kap, amit a néző aligha tud mire vélni. Netán a derék Csokonai túl sokat időzött a tihanyi dombok között?
Mindez azonban nem sokat nyom a latban. A függöny felgördülésekor az előadásnak jóhiszemű hitelezőként bizalmat szavazó néző befektetése egészen a darab végéig – pontosabban az utolsó közjátékig – jó kezekben van, hiszen Bodolay javarészt átgondolt megközelítésében A fösvény és a Képzelt beteg sodró lendületű, szórakoztató darab keretein belül formálódik eggyé. Jóllehet a rendezőnek nincs nehéz dolga a két Molière-szöveggel, ugyanis a hasonlóan felépülő dramaturgia és a karakterek számos egyező vonása révén szinte leporellószerűen egymásra hajtogathatók. De nem is ez Bodolay igazi érdeme, hanem a felismerés, a kontaminációt lehetővé tevő összehasonlító szemlélet.
Ebből következőleg az analógiák és differenciák (mind a két vígjáték között, mind a szövegek és az előadás viszonylatában) kiemelt szerephez jutnak a darabban, sőt, az orvosnak álcázott Toinette felemás jelenete – hiszen a mellesleg nagyszerű alakítást nyújtó Szilágyi Annamária jobb nő annál, hogysem férfi bőrébe bújva is hiteles maradjon – lehetőséget ad arra, hogy Hargapon kommentárja, szó szerint idézve a Képzelt betegből, a kontaminációra vonatkozó reflexióként szólalhasson meg: „ARGAN: Ha mind a kettőt nem láttam volna tulajdon szememmel, azt hinném, csak egy a kettő.”
Az előadás – vagyis a hasonlóságok realizálása – során azonban az egyezésekről az eltérésekre terelődik a figyelem. A kezelések és a gyógyszerek költségein sopánkodó Hargapon (Harpagon + Argan) személyiségében könnyedén egymásra talál a hipochondria és a kapzsiság, de ki is oltja egymást, így a hóbortos, szerethető öregúrrá szelídülő Hargapon már nem valós akadályt, csupán bosszúságot jelent a fiatalok számára. Ebben persze az is közrejátszik, hogy a kétfrontos háború kockázataitól, de még inkább Béline fenyegetésétől tartva (tehát továbbra sem fia, Cléante érdekei miatt) kénytelen lemondani Mariannról. Hargapon mellett régi-új szereplő még az Eliz és Angyalka jellemét magába sűrítő Angelíz, aki 2010-re a tétova szűzből határozott nővé, két lábon járó afrodiziákummá érett. Ehhez képest kap maga mellé egy tehetetlen udvarlót, Valért, kiszemelt vőlegény gyanánt pedig Ifj. Le Foch Tamást (ejtsd: lefosta más), másképp a „kis Le Foch (ejtsd: kis lefos) doktoranduszt, aki még a Képzelt beteg-beli Kolikáczius Tamásnak is legfeljebb karikatúrája lehet – mindenesetre Barnák László maximálisan kiaknázza a szerepben rejlő lehetőségeket.

Poroszlay Kristóf (Valér), Ádám Tamás és Barnák László. Veréb Simon felvétele

Bodolay Géza nemcsak leporolta, alaposan át is dolgozta a szöveget – úgy tűnik, sikerrel. Toinette (hogy az altáji humor, méltatlanul, teljes lehessen, ejtsd: toalett) az eredeti „lárifári” helyett azt ismételgeti: „blablabla”, s az emberek ma már nem bevágják a fejüket az ablak sarkába, hanem „bekúrják”.
Már ha van mibe. A jelenet szempontjából ez persze irreleváns – Toinette a dráma szövege szerint is csupán úgy tesz, mintha beverte volna fejét -, de a színpadon egy árva ablak sincs. Pontosabban csak az van, mivel a díszletet (Mira János munkája) ravasz tükörlemezek uralják, ami így, első ránézésre olyan hatást kelt, mint a Budapesti Rendőr-főkapitányság épülete. (Noha Béline ö-zése, mintegy gesztusként, a dél-alföldi nyelvjárási régiót jelöli ki a darab helyszínéül.)
A díszlet, a már említett tükörlemez-felület megvilágításának köszönhetően, képes áttetszővé válni, ilyenkor pedig rálátást enged a színpad félemelet magas hátsó felére, ami roskadozik a motivikus terheltségtől: a pénz és a betegség között ok-okozati kapcsolat jön létre, hiszen a magasföldszinten sorakozó kórházi ágyak mellett álló bankautomaták még a betegek bőre alól is kiszipolyozzák a pénzt. Az átláthatóság révén a publikum betekintést kaphat mindabba, ami a színfalak mögött játszódik: Csavarházi közjegyző Béline-nel, Angelíz Valérral, Dr. Le Foch pedig Toinette-tel mélyíti el kapcsolatát a kórházi ágyakon; erre figyelve pedig a néző úgy érezheti, hogy A képzelt fösvény beteg című darab nézőteréről átkerült a félemeleten zajló előadás backstage-ére.
A tükörlemezek képesek elsötétülni is, hogy a figyelem csak és kizárólag az előtérben játszókra irányuljon (ráadásul ezzel a kulisszák mögötti rész visszanyeri titokzatosságát).
Végül, ha a tükörlemezek elsötétülésével párhuzamosan a nézőtéri fények kigyúlnak, akkor a színpad és a nézőtér egybeolvadásával megszűnni látszik a különbség színész és néző között, s ily módon a publikum a díszlet tükörképében saját életének előadásával szembesül. Ez a megoldás a Katona József Színház és a Krétakör Színház Előtte-utána című közös produkcióját is felidézheti. Annak tanúsága alapján erre az ötletre egyelőre nem érdemes egy teljes előadást felépíteni, de A képzelt fösvény beteg kiemelt pontján kitűnően működik: Hargapon, először önmagát (tükörképét), majd a nézőket gyanúsítja azzal, hogy ellopták a vagyonát – ezek pedig a képzelt fösvény beteget alakító Ádám Tamás legjobb pillanatai.
A darab végén persze előkerül Hargapon kincse, bár valószínűleg el sem tűnt, hiszen a bankszámláján aligha történt tranzakció, de nem baj, mert Hargaponnak az kell, hogy csörögjön a fémpénz a bankjegykiadó automata kazettájában, ha rázza, mert amennyire csak lehet, analóg akar maradni ebben a digitális világban.
MOLIÈRE/B.:
A KÉPZELT FÖSVÉNY BETEG
(SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ,
KISSZÍNHÁZ)

Díszlet: Mira János. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Lully és a többiek. Rendezőasszisztens: Gáspár Erzsébet. Rendezte: Dr. Bodolay.
Szereplők: Ádám Tamás, Pataki Ferenc, Kedvek Richárd, Poroszlay Kristóf, Galkó Bence, Kárász Zénó, Barnák László, Somló Gábor, Borovics Tamás, Lazók Mátyás, Szilágyi Annamária, Borsos Beáta, Gidró Katalin, Jarábik Klára.

Facebook Comments