A színmű fő erénye az érzelmek, az érzések, a sejtelmek finomszerkezetű megfogalmazása…

Olyan jó, hogy kalapál a szíved, súgja a begipszelt, mozdulatlanságra kárhoztatott doktornak élettársa-ápolónője. A férfi kicövekelt végtagokkal fekszik otthoni betegágyán, s csak apró szemmozgásokkal követi hosszan sürgölődő partnere mozdulatait. Óhatatlanul mulatságos, groteszk szcéna, ahogy a nő hevesen odabújik, hozzásimul a magatehetetlen, kiszolgáltatott testhez. A mozdulatsor valamivel később megismétlődik: az orvost (pszichológus különben) fölkeresi régi paciense, aki nem sokat törődve analitikusa állapotával, kitartóan beszélgetni próbál vele, majd párbeszédük egy pontján ő is vehemensen átnyalábolja-átöleli az ágyon fekvőt. A doktor, szegény, tűri csak némán szűk környezete rohamait, sokáig meg sem szólal, akkor sem, mikor levest próbálnak belediktálni. A sérült lélekgyógyászt fegyelmezetten játszó Katona László arcán tűnődő fájdalom, gondolatai láthatólag messze járnak, s csak néz mereven, vádlón és kétségbeesetten, szeme sarkából lassan könny szivárog. S miközben egyfolytában beszéltetni akarják, azt sem tudjuk, képes-e egyáltalán megszólalni.

Katona László, Kerekes Éva és Thuróczy Szabolcs / Koncz Zsuzsa felvétele

A darabnyitó jelenetben Kerekes Éva ápolónője hosszan kering a férfi körül, becézgeti, kérdezgeti, eleinte gyöngéden, részvéttel és empátiával, majd mind ingerültebben, mert sehogy nem képes szóra bírni. Miközben szöszmötöl, pakolászik, ablakot nyit, s rendet próbál tenni a zilált betegszobában, véget nem érően csacsog, csilingel; édes mosolyok suhannak át az arcán, apró kérdéseknek rugaszkodik neki, aztán abbahagyja, félbehagyja, elkezdi, monologizálva újrakezdi, de sosem jut el a gondolatsor befejezéséig. Kerekes intenzív jelenléte csupa lebegő ambivalencia, talány és kétely, benső bizonytalanság és tétova akarat: amit mond, hamar szertefoszlik, ahogy mondja, az súlyosabban nehezedik a játékra. Briliáns, virtuóz alakítása élettel tölti meg a szituációt, lassan feldereng a múlt is, s kirajzolódik a szereplők viszonyrendszere.
A doktor azért fekszik gúzsba kötve saját pszichológusi rendelőjében, mert úgymond, „kiesett az ablakon” s összezúzta magát. Szerelmére-ápolójára meg azért tekint olyan számon kérően, mert visszaráncigálta őt az életbe, s megfosztotta egyedüli vágyától, hogy ne kelljen már döntenie semmiről. Kapcsolatuk időközben alaposan kihűlt; élettársa fel-fellobbanó próbálkozásai, közeledési kísérletei sem hoznak megnyugvást. Megoldást majd a váratlanul felbukkanó „harmadik” jelent: a doki külföldről hazatért, betoppanó paciense előbb analitikusával vív hosszú verbális asszókat (az orvos-beteg szerep alkalmi felcserélődése, kell-e mondani, komédiai helyzetek forrása), majd a mind családiasabbá váló légkörben egyre közelebb kerül egymáshoz az ápoló s az idegen, mígnem a férfi bejelenti analitikusának, hogy Ági (immár az ő barátnőjeként) terhes. A sokféle testi-lelki terhet cipelő lélekbúvár pedig csak ámul, töpreng kissé bávatagon, mintha csak álmodná, ami vele és körülötte történik: látjuk, rég elszenvedője, s nem alakítója már önnön életének. Aztán mikor gondozója megszabadítja végre gipszpáncéljától, alighogy lábra áll s botorkálni kezd lassú és kimért mozdulatokkal, újabb traumával kell szembesülnie: évtizedek óta nem látott apja érkezik hozzá látogatóba, aki szintén pszichológus, hírneves és cinikus, szeretetre és gyöngédségre egyaránt képtelen. Saját tudományos könyvét, meg rideg életbölcsességeit hozza ajándékul; nagy nehezen s kényszeredetten megszüli a fiának címzett dedikációt, de nem fog a tolla, amivel beírhatná az ajánló sorokat. Íróeszközt kér a fiútól, aki túláradó szeretete jeléül egész fióknyi tollat akar a kezébe nyomni. Atyai pofon csattan, s zaklatottan, keserű szájízzel válnak el egymástól, nyilván megint évtizedekre.

Szabó Máté egyszerű alapképletű keserű komédiája kényesen egyensúlyoz az érzelmes melodráma s a lélektani színjáték határvidékén. A szerző az emberi kapcsolatok alapvető motivációit kutatja, s a jellemek hátországát, pszichológiai holdudvarát vizsgálja, élesen megrajzolt komédiai szituációkat is felvillantva. A színmű fő erénye az érzelmek, az érzések, a sejtelmek finomszerkezetű megfogalmazása, az egymásba úszó, áttűnő hangulatok plasztikus víziója. Meg a játékot átható humor. A majdnem végig jó tempójú előadás, a kidolgozott színészi alakformálások alaposan feldúsítják a kissé vérszegény, s néhol túlbonyolított írói matériát. (A darabban sokat emlegetett, s a pszichológiai szakirodalomból ismert „drótmajom” versus „szőrmajom” dichotómiája mint verbális humorforrás egy idő után érdektelenné válik.) A rendező Szabó gondosan válogatott zenékkel s a tárgyi miliő takarékosan adagolt elemeivel (a hatalmas, fehér, forgó bőrfotellel, az iroda-háló rusztikus könyvespolcaival) sajátos feelinget varázsol a jelenetek köré, megteremtve a meditáció, az elvágyódás atmoszféráját. (Díszlet-jelmez: Csík György.)
Az előadás legpoétikusabb jelenete a gúzsba kötő páncéltól való megszabadulás-megszabadítás némiképp rituális epizódja. Kerekes Éva óvatosan és kimért lassúsággal operálja le az ágyhoz szegezett betegről a gipsz kezeslábast, vigyázva öltözteti föl s öleli magához egykori kedvesét. Katona László precízen koreografált, szögletes, merev mozgása, testtartása még sokáig őrzi a testi-lelki összetörtség zsibbasztó, fájdalmas emlékét. Thuróczy Szabolcs sokbeszédű, hadaró-hablatyoló Zsigája főként a figura ironikus karakterének megrajzolásában jeleskedik. Mucsi Zoltán szakszerű érzékletességgel mintázza meg a jegesen érzelemmentes, lelkifurdalását masszív közönnyel és fölénnyel palástoló apát. S bár darabzáró terjedelmes monológja alaposan elnehezíti a produkciót, a játék nagyobb része mégis elevenen pergő és mulatságos. Az utolsó képben a súlyos terhektől épp hogy szabadult pszichológus újabb gyötrelmektől béklyózva hintázik székén a nyitott ablak előtt, a nézőre bízva a lehetséges végkifejlet mérlegelését. Az előadás humora persze felülírja az effajta töprengéseket.

Szabó Máté: Havanna (A Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Thália Színház, a Manna Kulturális Egyesület és a Nézőművészeti Kft. közös előadása)
Díszlet-jelmez: Csík György. Produkciós vezető: Gáspár Anna. A rendező munkatársa: Gyulay Eszter. Rendező: Szabó Máté.
Szereplők: Kerekes Éva, Katona László, Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs.

Thália Arizona Stúdió, 2011. március 19.

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Facebook Comments