Napról napra

Gyerekes tulajdonság, de mit tegyek: a lelkem mélyén sosem tudtam igazán kibékülni a közönség szóval (hát még ha párosult hozzá a nagyérdemű kifejezés). Bár használom a szót – ilyen a nyelv, erre való, ilyen a világ, ettől jó –, mindig éreztem benne valamiféle mellékízt, amely nem is annyira a művészeti tapasztalatról, mint inkább a fogyasztói […]

Halmazokat rajzolgatok az Orlai Produkciós Iroda idei évadának első három bemutatójából, hova férnének be ezek együtt. Az eredmény semmitmondó, ráadásul csupa olyan kijelentést találok, ami kettő előadásra lehet igaz, mindháromra nem. Az egyik például strukturális sérelmek banalizálásával tálalja a jókedvet, a másiknak ugyanezek a sérelmek, legalábbis mindennapi megjelenésük az egzisztenciálisan fontos kutatási területe, a harmadiknak […]

Hőskereső, lüktető dráma lett a megszentelt történetből ezen a miskolci délutánon. Pedig nem írtak bele eddig nem volt, pergő párbeszédeket, s Philippe de Chalendar vezényletével is csak azok a hangok kúsztak elő a hangszerekből, amiket Webber partitúrája előír, s amik először 1971 októberében szólaltak meg egy New York-i színpadon. A látványban sincs semmi váratlan vagy […]

Ahogy elolvastam az Orlai Produkció új bemutatójának címét, szinopszisát, szereposztását, rögtön megképződött a fejemben egy generation gap-dramedy, a maga lehetséges történetszálaival, a karakterek közti konfliktusokkal és békülésekkel, nagy egymásra találásokkal, a fiatalok közt szövődő szerelemmel. Hát… alaposan mellétrafáltam.

Lemásoltam a házidat, de nyugi, egy kicsit változtattam rajta. A Városmajori Szabadtéri Színpadon két előadás volt látható az Orlai Produkciótól, egy sikeres régebbi és egy friss bemutató. Két külön előadás, de mind a kettő esetében Broadway-t járt vígjáték az alapanyag. Mindkettőben Hernádi Judit és Kern András játsszák a főszerepeket. Mindkettő témája a költözés, a szerelem […]

Nagyon rövid időn – három éven – belül négy előadás is készült az Ádám almáiból magyarországi színházakban. Nem gondolom, hogy távol áll az igazságtól, ha azt mondom, a darab alapanyaga, a 2005-ös dán film csak egy szűk nézői réteg számára hivatkozási alap, ezért nyugodtan eltekinthetünk a médiumváltás tárgykörétől, és koncentrálhatunk a dráma aktuális színpadi megvalósításaira.

Minden adott tehát ahhoz, hogy a család tagjai egymás idegeire menjenek, kihozzák a legrosszabbat egymásból – de közben legalább kinevetik egymást és saját magukat is. És talán éppen ezzel viszik tovább a legautentikusabb módon a zsidó hagyományt.

Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál.

Szabó Máténak szinte minden fokozásra van egy kis ötlete, nem csak annyi, hogy a szereplők egyre gyorsabban táncoljanak, mintha tömeghipnózis áldozatai lennének.

A látott előadások alapján úgy érzem, az igazgatóváltást munkahelyi, igazgatási, hivatali, szakszervezeti ügynek tekinthetjük, esztétikai, művészi kérdések nemigen játszottak benne szerepet.

… kabarészerű röhögtetésről váltani bűnökkel szembenézésre igen necces dolog, A zsidó előadása is meg-megdöccen e bravúrkísérlet közben.

Nem bárgyú zenés bohózat…