Nemcsak a társadalmi viszonyok, a vasút sem téma, hiszen nincs modernizáció…

Móricz Zsigmond 1927 karácsonyára megírta az Úri muri színpadi változatát – feltett szándéka szerint Rhédey Eszter szerepét második felesége számára, akinek azonban sem a Vígszínház, sem a Nemzeti Színház igazgatója nem akarta odaadni a szerepet. Móricz a megoldás érdekében több változatot is elkészített, ám végül a Vígszínházban megvalósult előadás úgymond megbukott. Utólag bajos lenne megítélni az ősbemutató sikertelenségének okát az előadás alapanyagául szolgáló anyag kvalitásain túl, mert Móricz bántóan megmutatja azt a talaj szellemiségű Magyarországot, ami azóta sem veszett el, sőt éppen új erőre kapott – hogy ezt nem volt hajlandó nézni a közönség, vagy a színrevitel ügyetlensége volt a bukás oka, aligha tudhatjuk meg tévedést kizáróan.
Az előadást 1928 óta sokan és sokszor – több változatban is eljátszották: a rendszerváltás után egyre nagyobb erővel szólalt meg valóságossága. A Kaposváron, 2008 tavaszán Rusznyák Gábor rendezésében bemutatott előadás ugyancsak nem aratott országos sikert; ellenben a debreceni, amelyet ugyanebben az évadban vittek színre, és merőben más áthallásokkal játszott, igen – már amennyiben létezik manapság országos színházi siker. A méltatlanul feledésbe merült kaposvári előadás nagy hatását a szakmaiságon túl többek közt az keltette, hogy a Móricz által gyötrően kellemetlen pontossággal ábrázolt világ már erősen készülődött. Érzékenységeket sértő előadás volt.
Az idei miskolci előadás nem az: kétségkívül egy fásultabb korszakban szólal meg, már nemcsak féljük, hanem éljük a reménytelen létbizonytalanságot. Persze ahogy a regény egyik figurája mondja, „…ahhoz, hogy az ember készre igya magát, nem ház kell, hanem bor”.

urimuri2

Jelenet az előadásból / forrás: mnsz.eu

A szövegkönyvet is jegyző dramaturg, Ari-Nagy Barbara máshova tette a hangsúlyokat – mind közéletileg, mind magánéletileg, mint ahogy például az erős emlékű kaposvári előadásban volt. Így a közeget ábrázolva kicsit szűkebbre vette a fókuszt: többek közt szinte teljes egészében elhagyta azokat a részleteket, amelyben cigányok, vagy a csugariak szerepelnek, akik bár itt is kint várnak, nem tudnak kellő súllyal, nyomasztóan megjelenni Szakhmáry Zoltán egyre növekvő problémái közt. Amiről persze nem a hiányzó szereplők tehetnek, hanem az előadás egésze, illetve a rendező. Keszég László az elsődleges szándékán kívül – amit a szöveg által vindikál – számolhatott azzal a kétségkívül jogos félelemmel, különösen itt, Miskolcon, hogy a nincsteleneken, cigányokon gellert kaphat az előadás. Nem mintha a dráma nem állna meg nélkülük, de az élő móriczi közeg mélységében, valóságosságában mégsem tud ekként megteremtődni. Pedig igyekeznek élettel megtölteni a színpadot: isznak, kiabálnak, csapkodják az asztalt, de a figurák, az egymáshoz túlságosan is hasonló helyzetek, indulatok zárványok maradnak, nem állnak össze színpadi valósággá, viszonyokká, tragédiává fokozódó végzetté. A szöveg pedig kínál keservesebb, bumfordi tréfákat, a korszak szerethetőségét tudatosan elhagyó anyagot – így nincs jeleneteket megsegítő hashajtós pálinka, vagy a töményital és életérzés-kínálat kérdés-felelet játéka: édeset vagy keserűt. A szövegnek ez a féle örömtelen szikársága pedig, társulva a magánéleti dráma személyességével, megteremthetett volna egy fájdalmasabb világot, amelyből kitűnik Móricz Zsigmond önkritikus alakja is (aki életében hányszor igazított maga mellé fiatal, reá felnéző nőt). A szöveg által az előadás jobban bemutatja a mindenkori magyar dzsentriket. Ezt jól működteti a zenei kétféleség: a hangulatábrázoló, vészterhes vonós futamok (Márkos Albert munkája) érezhetően visznek a tragédia felé, ami által más relációban jelenik meg a nótázás is – annyi egyéb mellett a Zöld a petrezselyem, kész a veszedelem, vagy az Ég a kunyhó, ropog a nád kezdetű dalok szállnak.Azonban muszáj lenne több mindennek egymásra találni, hogy az előadás a szöveg kínálta lehetőséget beteljesítse. Így a díszletnek (Árvai György munkája) erősebb viszonyba kellene kerülnie a játékkal, helyenként látható is a szándék, hogy egyszerűen funkcionális, játéknak szabad utat engedő legyen. A jelenetek közötti váltások egy részét forgóval oldják meg: bár kissé kor- és tájidegen a vakolatlan téglafal, ami kocsmabelső vagy kocsmai belső udvar, az asztalok, székek is jellegtelenebbek a hihetőnél, de ezt betudjuk a darabot erősítő szándéknak. Ugyanakkor a tanyanappali egyik szegletének két falrészlete – egy tucat sűrűn felaggatott, alföldet ábrázoló festménnyel és egy korabeli kanapéval – már társadalomkritikaivá áll össze, ami önmagában direkt szórakoztató, azonban a játékhoz felismerhetően nem viszonyul. A Rozikát rejtegető kis szoba ugyan értelmezhető viszonyban van a színjátékkal: darabjaira tört világra utaló, színes kaleidoszkópmozaikja borítja a fal és a bútorok egy részét – igaz, szemkápráztató rondasággal. A legjobban működő és nézhető tér Szakhmáry tanyaudvara fonott karosszékekkel, majd előkerülő hordóval. Azonban később éppen ennek a térnek a funkcionalitása fogy el a leglátványosabban, amiben feltehetőn szándékosságot is van (a dráma nyilván egyre inkább elemelkedik a szereplőktől), ugyanakkor az nem lehet szándékos, hogy az előadás vége felé nagyszámban színen levő szereplők egyre többet kóvályognak ok és cél nélkül. Ráadásul ezt felerősíti az egész előadáson karokat az ég felé rázó, újra és újra nekilendülő, majd leeresztő muri-illusztráció. A színészek gyakran ügyetlenül lökik tovább a megülő jeleneteket – kedélyeskedve, forszírozottan, technikából nevetgélve. Ez pedig nemcsak rendezői probléma, hanem a karaktereket alakító férfiak színészi sokféleségéből (ami együtt inkább kioltja, semmint erősíti az összképet) is adódó gond. Szegedi Dezső Zsellyei Balogh Ábele karakteres, pontos megszólalásai életszerűek, Szatmári György Borbírója időnként, bár nem mindig, képes hasonlóan megjelenni, Rusznák András Igazmondó Pistája többször felvillan, Salat Lehel Kalmáját nem lehet észrevenni, Ódor Kristóf Kudorája nagy intenzitásával és odaadásával azonban kitűnik – az egyetlen, akinek el lehet hinni a csapásolót. És van az úri csapatban még egy viszonypontként fontos és hálás szerep: Lekenczey Mukié, amelyhez mértéktartó jóízlés kell, mert a hosszas jelenléteket meg kell tölteni tartalommal. Szőcs Artúr ellenben vásári fogásokkal igyekszik a figyelmet magára vonni (amivel jól alávág több kollégájának is), ugyanis tárgyi tévedés ezt a figurát rohamokban jelentkező feltűnési viszketeg idiótának játszani. Nem létezik, hogy ez a rendező tudtával van így.
A jelmezek ellenben finoman segítik a színészeket, szinte észrevétlenek: Szűcs Edit megtalálta a korhoz, figurákhoz illő darabokat. Egy helyen azonban megakadt a szemem: Rhédey Eszter protestánsan polgári, zártnyakú, földig érő ruhájához tüntetően extravagánsnak tetszik a tűsarkú szandál – ami ráadásul semmit sem mond Fabók Mariann Rhédey Eszteréről. A színésznő igyekezetében látom ugyan Móricz unttá használt, szépséges, de történetesen magáról önálló emberként gondolkodó nőalakjainak egyikét, akit azonban ebben a szerepben maradéktalanul nem tud megjeleníteni. Szinte az első pillanattól fogva a végsőkig fokozott érzelmi hajszoltságban látjuk, így egyre kisebb súlya van, amikor ezt újra és újra megmutatja. Mire elsírja magát (hiába van tényleg azon, hogy odasűrítse történetéből az igazságát), már elhasználta hiszékenységemet, nem érdekel, miért sír. Pedig a találkozásaikban – Zayzon Zsolt alakította Szakhmáryval – eleinte felizzik ugyan az ambivalens érzelmi viszony, de a jelenetek végére elfogy, a történet előrehaladtál pedig végképp semmivé lesz, és nem a dráma szándéka szerint. Az előadás fajsúlyos szálának (a már taglalt magánéleti tragédia olvasata szerint) másik szereplője Lovas Rozi. Rozikája bájosan naiv, kíváncsi leány, aki meghagyja Szakhmáry igazságának, vagy durva igazságtalanságának a lehetőségét is. A bizalmatlanságában őrlődő férfi sorsa egy pillanatig nem kétséges. Szakhmáry tragédiája ebben az előadásban magánéleti, mert a külvilágból annyit látunk, hogy belevállalkozná magát az úri világba, de amint az kudarcosnak tűnik, belemulatja magát. Zayzon Zsoltnak ez könnyen kevés. Gáspár Tibor Csörgheő Csulijának vehemens jókedve is fragmentált: a nagy kan története a színész nagyszerű igyekezete ellenére is elég szimpla.
Nemcsak a társadalmi viszonyok, a vasút sem téma, hiszen nincs modernizáció – s ez pontos, mai meglátás. Mégis hiányos marad az előadás világa, pedig Móriczé olvasva olyan, hogy ma is neki lehet támaszkodni.

Móricz Zsigmond: ÚRI MURI
A szerző azonos című regénye és drámája alapján a szövegkönyvet írta: Ari-Nagy Barbara. Díszlettervező: ÁRVAI GYÖRGY. Jelmeztervező: SZŰCS EDIT. Dramaturg: ARI-NAGY BARBARA. Zene: MÁRKOS ALBERT. Ügyelő: EGYÜD TÜNDE. Súgó: BÍRÓ KLÁRA. Rendezőasszisztens: RADNAI ERIKA. Rendező: KESZÉG LÁSZLÓ.
Szereplők: ZAYZON ZSOLT, FABÓK MARIANN, LOVAS ROZI, GÁSPÁR TIBOR, SZEGEDI DEZSŐ, SZATMÁRI GYÖRGY, SZŐCS ARTUR, RUSZNÁK ANDRÁS, SIMON ZOLTÁN, SALAT LEHEL, FANDL FERENC, ÓDOR KRISTÓF e.h., LUKÁCS GÁBOR, FRITZ ATTILA e.h., CSERVENÁK VILMOS, KEREKES VALÉRIA, KRISTON SZABOLCS, IRLANDA GERGELY, OSVÁTH TIBOR, HEGEDÜS RICHÁRD, TÖTÖS ROLAND, KURUCZ ZSUZSANNA, MAJLÁTH MARIANN, CSEH-SIMON ANETT, PASHCHENKO OKSZANA. Zenészek: Váradi Zoltán, Baróczi Anita, Székely Balázs.

Miskolci Nemzeti Színház, 2012. október 27.

Facebook Comments