Németországban a művészek fontosak a társadalom számára. Ez Olaszországban teljesen másképp van. Ott senki vagy. 

A berlini Schaubühne színházban találkozunk, pont van egy óra szünete a főpróba előtt. Az interjút összesen négy színésznő szakítja meg. Akad, aki csak pár kedves szót vet oda, más a fiús parókáját vizsgáztatja a rendezőnél, jól lett-e lenyírva. A legfiatalabb szereplő, egy nyolcéves kislány pedig remegő kézzel egy csipkés szélű rajzot ad át neki, hogy megköszönje a közös munkát. Valahogy olyan minden, mint egy Castellucci-előadásban.

– A Hüperión bemutatójára készülsz épp. Mesélj róla egy kicsit.
– Ez valami teljesen új élmény a nyelvvel, bár már másodjára nyúlok életemben Hölderlinhez, először teszem ezt Németországban, az eredeti német szöveggel. E közeg által a téma, úgymond, körülménnyé válik, hiszen teljesen más ezt itt megcsinálni, mint egyéb nyelvterületeken. Számomra Hölderlin nem csak költészet. Az alkotó filozófiája – filozófia az alkotásról. A Hüperión színházi értelemben véve nem dráma, egyáltalán nem narratív. Ez egy regény. Episztola. Voltaképp semmi nem történik, csak a szavak vannak. Nagyon fontos ismernem a szavak muzsikáját, a német nyelv zenéjét. Itt lenni, berlini alkotókkal együttműködni hatalmas élmény.
– Dolgoztál már korábban németekkel?
– Nem, ez az első alkalom. Voltam többször Franciaországban, Japánban, de itt még soha. Izgalmas, valami gyökeresen új.
– Te választottad a színészeket?
– Igen, Angela Winklerrel találkoztam először, ő nem a társulat tagja, független színésznő, de ismertem már a munkásságát korábban. A többieket is megnéztem itteni előadásokban, aztán én döntöttem.
– És Hölderlint is te választottad.
– Igen. Teljesen szabad voltam. Ők csak annyit mondtak, jöjjek, azt csinálok, amit akarok. Nekem csak a ház ritmusához kellett alkalmazkodom.
– És mi a különbség az itteni munkamódszeredben az eddigiekhez képest?
– Az organizáció fontos kulcsszó. Itt már a próbafolyamat kezdete előtt mindent előre megszerveztek, jól működik a gépezet. Nekem csak a struktúrát kell követnem. Kicsit olyan, mint egy operában, és ezt nagyon szeretem. A Schaubühne nagy színház, sok ember dolgozik itt, szükségük van a rendszerre, minden részlet előzetes kicsiszolására. Ez elkerülhetetlen. Mivel független rendezőként dolgozom, alapvetően független emberekkel, ez számomra teljesen szokatlan. Máskor mindig mindent kizárólag én csinálok és tervezek meg. Hogy mennyi ideig tudunk próbálni, általában csak tőlem függ. Minden alkalommal váltogathatom a munka szisztémáját. Néha három hónapig, néha egy hétig dolgozunk. Ez a német rendszer most nagy szabadságot ad, hiába nem én határozom meg a próbák időtartamát. Mérhetetlenül szabad vagyok. Most érzek ilyet először, talán csak külföldön lehetséges. És az is lényeges, hogy Németországban a művészek fontosak a társadalom számára. Ez Olaszországban teljesen másképp van. Ott senki vagy.
– Ott mi a fontos?
– A tévé. Ennyi. Olyan ez, mint a sivatag. A művészeknek külföldre kell menniük, lehetetlen otthon dolgozni. A színház egyre jobban eltűnik, nincs igazi hálózat, nincs pénz, nincs kultúrpolitika. Tudom, hogy Magyarországon is nehéz a helyzet, de szerintem nálunk még rosszabb. Akadnak ugyan független társulatok, amelyek próbálnak ellenállni, de ez rendkívül fojtogató. Mindent maguk fizetnek, mivel senki nem támogatja őket. És a kultúra senkit nem érdekel.

Romeo Castellucci. Néder Panni felvétele

– De a te társulatod nagyon híres Olaszországban is.
– Igen, az, de szinte csak külföldön dolgozunk. Otthon szinte soha. Nincs hely, nincs platform. Nagyon nehéz művészettel foglalkozni, egy fesztivált létrehozni, lehetőségekhez jutni.
– Te ott élsz, vagy mindig utazol?
– Alapvetően mondhatom, hogy ott élek, viszont a legtöbb időt azért külföldön töltöm. Van egy házam, de nem nagyon vagyok ott.
– Szinte az egész családoddal szoktál együtt dolgozni. Ez hogy működik a gyakorlatban?
– Ez igaz, de közben mégsem. Teljesen függetlenek vagyunk egymástól, a feleségem, a nővérem és én három gyökeresen különböző dolgot csinálunk, pusztán a kezdetekkor fonódtunk szorosan össze. Fontos, hogy mind a társulatunk neve alatt alkotunk, viszont nem osztjuk meg az igazi munkát. A szellemiséget, az ötleteket igen, de ennyi. Persze az is sok személyes történet eredménye, mi hogy alakult, de harminc év után már minden más dinamikájú, mint régen. Soha, de soha nem voltunk egy nagy színházi család. Ez valami legenda a fejekben, nagy farmmal és állatokkal, de valójában sosem történt meg. (Nevet.) Tulajdonképpen teljesen véletlen, hogy mi mindannyian színházzal foglalkozunk, egyszerűen így alakult. Nem ez volt az ok, a munka szempontjából nem is fontos.
– És gyakran látjátok egymást?
– Persze, azt megoldjuk, de soha nem a munkán keresztül. Közös döntés, hogy a társulat nevét megtartjuk, ez az egy tényleg fontos.
– Visszatérve Berlinhez, milyen egy német dramaturggal dolgozni a német szövegen?
– Egy olasz és egy német dramaturggal dolgozom alapvetően, megosztjuk az ötleteket. Kiválasztottam a szöveget, aztán kicsit össze is vesztem velük, annyira máshogy látjuk. Én teljesen másképp dolgozom. Számomra a dramaturgnak alapvetően nincs szerepe, Olaszországban nem is létezik ilyen foglalkozás. Őszintén szólva, elég fura, hogy itt igen. Azt szoktam meg, hogy én hozok döntéseket minden alkalommal, a szöveggel kapcsolatban is. Ez egy tipikus német dolog.
– Magyarországon is van dramaturg.
– Tényleg? Hát ez nagyon furcsa. Franciaországban sincs, én nem nagyon találkoztam még ilyennel. Általában egy kritikus munkatárssal szoktam dolgozni, aki hozzászólhat a szöveghez is. Mindig a bemutató után jön el, nagyon sokat beszélgetünk az előadásról, de soha nem a próbafolyamat alatt. Mikor már kész vagyok, akkor mondja el a véleményét.
– De most tényleg együtt dolgozol a dramaturgokkal? Hogy működik?
– Igen, ez fontos volt a német nyelv miatt, természetesen nem érthetem a szöveg minden részét. Itt Hölderlin a „hamisítatlan német”, mindenki ismeri. Számomra ő olyan, mint egy dinamit. Óvatosnak kell lenned vele. Ebben az esetben pont jó, hogy van egy német dramaturgom. Elvesztem a nyelvben, semmit nem értek belőle. Emiatt sem baj, hogy sokat vitatkoztunk. Hölderlin nemcsak író, hanem filozófus, nagyon fontosnak tartom őt jelen időben, a korunkra nézve. Egyszerűen alapvető. Politikai okokból is érdemes őt színpadra állítani ma. Számos tényező adódik tehát, de a legfőbb mégis, hogy figyelnem kell a nyelvre mint fő matériára.
– És a színészekkel angolul dolgozol?
– Igen, ami nagyon fura, mert iszonyú rosszul beszélek angolul, mint te is hallod. (Nevet.) És mégis értik. Van persze olasz fordításom a szövegből, az segít. Sokat dolgozom a rímekre adott gesztusokkal, emiatt is kell valaki, aki jól ismeri a nyelvet.
– Fontosabb most a szöveg, mint a korábbi előadásaidban?
– Nem. Ez nem változik. A szöveg mindig fontos, akkor is, ha nincs. Legbelül ott van, nem baj, ha épp nem használsz szavakat. A szöveg a struktúra – és mivel struktúra mindig van, számomra szöveg is. Például a következő produkciómban csak pár szó hangzik majd el, de a mentalitásom azonos. Nem ez a lényeg, hogy a színházban van szöveg vagy nincs. Ez nem valós probléma. Minden a nézőn múlik. Az emóciókon. Nem érdekel a szöveg, még akkor sem, ha jelen esetben épp ez adja az alapját, én nem eköré építkezem. Képekkel, érzelmekkel, hatásokkal dolgozom.
– Ez nem furcsa a német színészeknek?
– De, abszolút. Ilyenkor változtatnom kell a temperatúrán. Most hideg van. A németek hidegebbek, de minden fel tud izzani, ha jól csináljuk. Mindig igazítok valamit a stratégiámon. A csend megtartása olykor igazi robbanást okoz, ijesztőbb tud lenni. A mentális dinamikám a legfontosabb. Ez persze minden nézőre máshogy hat. A nehézség: valami olyat csinálni, ami alkalmas arra, hogy reagáljanak, ami belemászik minden néző intim, személyes terébe. Hogy valamit megzavarjon. Én semmit nem tudok előre, fogalmam sincs az emberek külön-külön történetéről, életéről, hogy aznap épp hogy ülnek be a színházba. Ez hatalmas vakfolt, de a szöveg például teljesen irreleváns ebben a kontextusban. Engem Kopernikusz forradalma érdekel, a nézőpontváltás: a dolgok nem a színpadon történnek, hanem az ott ülők testében. A színház számomra nem objektum. A színház él. Hogy ez jó, rossz, unalmas, zavaró vagy izgalmas – csak a nézőn múlik, nem rajtam. Nem is az én dolgom, kire hogy hat. Csak csinálom, ahogy tudom, próbálom lehetségessé tenni az átjárást, ennyi a feladatom. A különböző képek felajánlása – ez a fontos.
– Az előadás egy lakás akkurátus szétrombolásával kezdődik, aztán kizavarsz minden nézőt húsz percre a folyosóra. Utána egy fehér térbe lépnek vissza. Ezzel mi a szándékod?
– Fontosnak tartottam, hogy az előadás egy tragikus történéssel induljon. A tragédia az élet megmagyarázhatatlan alapeleme. Nem tudjuk, miért, de van. Ok nélkül. A totális destrukció metamorfózisra, megtisztulásra adhat lehetőséget, a színpadot üres, afféle spirituális térré kell varázsolni, hogy megszülethessen a szépség. A hős elveszti a csatát, az árnyék egyre nagyobbodik, de a harcot nem adjuk, nem adhatjuk fel. Szükségesnek tartom, hogy a nézőkkel kontaktusba lépjünk ilyen módon, hogy már az előadás elején konfrontálódjanak valamivel.
– Hogy kezded a munkát? Mindent előkészítesz, vagy spontán módon születnek meg a jelenetek?
– Nem, nem, én nem tudok improvizálni. Úristen, azt soha! El sem tudom képzelni. Nem vagyok erre alkalmas, túl sok bennem a gát. Csak akkor megy, ha előkészítem a dolgokat. Az idő is rövid, most például három hetem van az egészre. Ennyi próba alatt kell az összes apró részletet a helyére tenni. És persze sok dolog nem működik úgy, mint ahogy kitaláltam. Szerencsére. (Nevet.) De akkor is elő kell készíteni, ez az egyetlen lehetséges út. Sokat dolgozom a gondolatokkal. Egyfolytában gondolkodom. A munkamódszerem már régóta ez: két nap próba, egy nap szünet a gondolatoknak, aztán megint valamennyi munka a színpadon. Általában így megy. És alapvetően nem is hiszek a próbákban.
– Miért nem?
– Mert a próba csak a gondolatok visszaigazolása – és ellenállás is velük szemben. Természetesen muszáj próbálnom, de ez számomra egyáltalán nem a kreatív teremtés ideje. A próbák alatt nem tudok új dolgokat kitalálni. Soha, soha, soha. Alkalmatlan vagyok rá.
– Emellett tudsz a színészeknek szabadságot adni?
– A teljes szabadság lehetetlen. Általában olyan embereket választok, akiket ismerek, ez fontos. Ha tudom, hogy viselkednek, milyen alkatúak, akkor könnyebb együtt dolgozni. Itt kicsit nehezebb, de azért minden hasonlóan működik. A szabadság nem érdekes számomra. Ha képekkel dolgozol, mint Hölderlin esetében is, az behatárolja az improvizatív lehetőségeket. A másik, hogy mindig szükségem van egyfajta ellenségre, akivel harcolhatok – most például a nyelvben ölt formát. A színészekre visszatérve: természetesen nagyon sokat beszélgetek velük. Szeretem a problémákat mély módon megosztani, közösen megoldani, mert amint felmegy a függöny, ők állnak egyedül a színpadon. Velük akarok lenni, mikor ez a pillanat megtörténik, ezért mindent megvitatunk. Együtt kell megtalálnunk a megoldásokat. Nagyon sokat rajzolok a próbák előtt és közben, ezeken keresztül is kommunikálunk. És utakat keresünk, de nem improvizálva. Apró gesztusokkal, szavakkal kezdjük, együtt építkezünk. Egy üres színpad is tele van szabályokkal, és habár ezek íratlanok, mégis mind ismerjük és követjük őket. Néha konfrontálódni kell a láthatatlan törvénnyel, hogy aztán újra együtt haladhassunk tovább. A színház szociális művészet. Egy külön nyelv. Az idő és valami pillanatnyi villanás különös kombinációja. Nem lehet egyedül dolgozni, mint, mondjuk, festőként. Egyébként azt nem hiszem, hogy az alkotó ember prófétaszerű, vagy hogy akár a saját véleményem nagyon fontos lenne. Igyekszem távolságot tartani minden fogalomtól, ami egy művészt övezhet, kívülállóként elkezdeni sokkal izgalmasabb. Soha nem gondolkodom azon, mit miért csinálok, minek mi a jelentése színházi szempontból.
– Hogyan viszonyulsz a gyerekekhez és az állatokhoz? Szinte minden előadásodban megjelennek, a Hüperiónban is.
– Ez filozófiai kérdés, nem csak a saját stílusjegyem. Néha szükséges állatokkal és gyerekekkel, gépekkel dolgozni. Ellentmondást, az összeomlás lehetőségét jelentik egy előadáson belül. Teljesen máshogy kell velük viselkedni, mint a felnőtt színészekkel.
– De nem gondolod, hogy ez túl manipulatív?
– Nem, egyáltalán nem. Ezzel nem tudok manipulálni. Ha egy gyerek vagy állat nem akar ott maradni a színpadon, az tiszta és egyszerű, már önmagában mond valamit. Meg kell kérdeznem őket, egy állatot persze lehetetlen verbálisan, de mégis fel kell tennem a kérdést, hogy akar-e ott állni. Beszélgetek velük. Tudom, hogy mit válaszolnak, bármilyen furcsán hangzik. És megfordítva a kérdést: miért ne? Miért ne lehetne állat vagy gyerek a színpadon? Természetesen bármit meg lehet kérdőjelezni az előadásaimban, de miért csak emberek szerepelhetnének? Azt hiszem, órákat tudnék erről magyarázni. Mit jelent például egy állat a mai társadalomban? Jó kérdés, számos aspektussal. Az állatok élő szimbólumok. Mivel nincsenek szavaik, mindent máshogy prezentálnak. Nem egyszerű objektumok, engem pedig ez foglalkoztat. Nem cirkuszi értelemben, pusztán ahogy az életben is: körülvesznek.
– Ez talán már lerágott csont, de mit szóltál Az arc fogalma Isten fiában című előadásodat övező botrányokhoz? Fel voltál erre készülve?
– Sajnos nem lerágott csont, nagyon-nagyon zavart és sokkolt. A párizsi botrány után az előadás teljesen megváltozott. Kizárólag arról szólt minden estém, hogy ma vajon mire számíthatunk. Utáltam az egészet, de megtörtént. A fundamentalista csoportok szempontjából a protestálás tökéletes ötlet volt, mivel hatalmas publicitást kaptak. Pár jelenet persze problematikusnak minősülhetett, de az volt az igazi baj, ahogy ezek az emberek megragadták az alkalmat, hogy az előadásomat politikai céljaikra használják fel. És ehhez az internet hatalmának is köze van. Gyűlölöm az internetet, szörnyű találmány. Nagyon nehéz volt ez az időszak, valódi tortúra.
– Vallásos vagy? Lényeges a vallás egyáltalán?
– Nem, egyáltalán nem lényeges. Az anyag vallásos. Minden az. És mindig. A vallás mindenütt jelen van, úgy gondolom. Még az ateizmus közepén is. Az emberi struktúra alapvető része. Számomra egyáltalán nem érdekes, hogy ez a kereszténység-e, vagy bármi egyéb. Nem hiszek semmilyen Istenben, ez valami más fogalom.
– Fontosak számodra a kritikák?
– Ez változó, van, hogy olvasom őket, de nem mindig. Nem olyan fontos. Jobban szeretek a közönséggel beszélgetni az előadás után, habár akkor elvileg már késő. A premier után semennyit nem változtatok az előadásokon, de a reakciókkal nagyon jó találkozni, kíváncsi vagyok mindenre.
– Más emberek munkáira is szakítasz időt, jársz színházba?
– Persze, ha megoldható, mindenképp. Szerencsére ettől nem undorodtam meg, sok rendezőt ismerek, aki igen. Kifejezetten érdekel a fiatal generáció, sokat tanulok tőlük.
– Mi fontos a személyes életedben a színházon túl?
– Az emberek. És ez talán unalmas, de nagyon szeretek egyedül lenni a természetben, viszont egy nagy metropolisz is azzá válhat, ha magamban lehetek. Mit szeretek még? Az irodalmat és az állatokat. Nagyjából ennyi.
– És mit utálsz?
– Jaj, nagyon sok mindent. A közlés rossz és zavaró módját. Utálom a kommunikációt; hatalom, amely az emberek ellen irányulhat. Ahogy kitalálják, használják, gyártják a vágyaidat és szükségleteidet. Ez borzalmas. Alapvetően nem szeretem, ha a szavak beszélnek. Én nem kommunikálok semmit. Azt hiszem, a színházcsináláson keresztül igyekszem a gépezetet megzavarni. Mert számomra ez a szó a média, az újság, a televízió, a hírek gyűjtőfogalma, ezért ki kell cserélnünk valami másra. A művészet reveláció, meditáció, elmélkedés, de nem kommunikáció.
– Az utolsó kérdés valójában nem a sajátom, egy ismerősöm kérte, hogy mindenképp tegyem fel: miért nincs humorod?
– Jaj! (Nagyon nevet.) Jaj. De szerintem van, a privát életemben egy bohóc vagyok. Végül is jogos. Régóta szeretnék olyan előadást csinálni, amin nevetnek is az emberek. Most biztos nem fognak, de talán majd a következőn.