Giorgio Steiner 1961-ben megjelent könyvében a tragédia haláláról,[1] pontosabban a tragikus életérzés eltűnéséről, a tragikus hang elhallgatásáról beszél. Ez a változás azonban nem a 20. században kezdődött, hanem még a 17. században, Isten csendjének vagy az emberektől való elfordulásának pillanatában, mivel „a tragédia olyan művészeti forma, amelynek szüksége van Isten jelenlétének elviselhetetlen terhére. A tragédia…
A Bécsi Ünnepi Hetek 2019 májusában és júniusában öt héten át zajló rendezvénysorozata az idegen és az ismeretlen iránti nyitottság, kíváncsiság jegyében szerveződött. A hívószavak nem ideologikus és nem tematikus válogatást jelentettek, hanem elsősorban kilépést a megszokott műfaji keretek közül. Szerkesztőségünk tagjai két előadást láttak közösen, Romeo Castellucci 2015-ben bemutatott Metopék a Parthenónon és Milo…
A drámairodalom egyik legmeghatóbb haláljelenete, ahogy Kurázsi siratja Kattrint. A Brecht és Engel eredeti modellrendezését adaptáló 1961-es filmben Helene Weigel arcából az utolsó jelenetben semmi sem látszik. Lehajtott fejjel, szemből látunk egy kendőbe és kopott ruhákba burkolt nőt, ölében fekszik a lánya, akinek altatódalt énekel.
Hogy valaki természetes halállal, öregségben vagy betegségben meghal, az a dráma számára nem esemény, legfeljebb egy hír.
Ezekkel a „szent” színházi kísérletekkel szembeállítható az a lázadó hagyomány, mely olyan vállaltan ateista vagy hitehagyott rendezők munkásságához kötődik, akik az evangéliumokból sokkal inkább a profán elemeket emelik ki. Vagy úgy is mondhatnánk, akik a profanáció eredeti értelmére mutatnak rá, mely szerint az mintegy neutralizálja a szentség állapotát, és ezáltal visszahelyezi a „szent” dolgokat a…
Az állat akkor is „fegyelmezett test”, foucault-i értelemeben, amikor azt játszatja vele az ember, hogy nem. Valójában lehet, hogy a teljes szabadságot soha nem látjuk, láthatjuk a színpadon. Csak az erdőben, a saját házunk táján domesztikált állataink jelenlétében.
…ha olyan színházi gondolkodókkal folyik párbeszéd, mint Romeo Castellucci vagy Heiner Goebbels, akiknek rendezései és filozófiája arra inspirálják az embert, hogy ő maga is az igazság nyomába eredjen: kiderítse, lehet-e a színház az igazság helye.
Szükségünk lenne a szélesebb látókörre, mert európai tudatunk beszűkült.
Michael Thalheimer, Romeo Castellucci, Michael Haneke. Dráma és opera. Revideált klasszikusok. Ismert művek új hangszerelésben. Remek és remake.
Németországban a művészek fontosak a társadalom számára. Ez Olaszországban teljesen másképp van. Ott senki vagy.
