„Most leginkább az élet érdekel”
Ha azt mondják nekem, hogy itt nézz el, itt csinálj valamit így és így, az nem megy nekem. De ha egy instrukciót le tudok fordítani a saját nyelvemre, akkor menni fog.
– Tenki Réka, hozzád hasonló korú ifjú színésznő mondta nemrég a televízióban, hogy amíg az ember pályakezdő, abban az egy-két évben kivételes a helyzete, mert mindenki rá figyel, kíváncsiak rá, díjakat kap, de aztán ez elmúlik, és akkor már nagyon nehéz egy színésznőnek megtalálnia önmagát, és nem beállni a sorba. Te is átélted ezt a fázist?
– Pályakezdőnek valóban nagyon jó lenni, akkor még lehet hibázni, akkor még van egy védőburok az ember körül. Már eleve az nagyon jó, hogy a neve mellé oda van írva, hogy e. h. Nemsokára harmincéves leszek, s mostanában én is érzem, hogy egy bizonyos kor után mind az életben, mind színésznőként súlya van annak, amit az ember csinál, nyilatkozik, egyáltalán annak, hogy hogyan él, és mindez felelősség. De ez jó, én élvezem.
– Téged elsőre nem vettek föl a Színművészeti Egyetemre. Mit gondolsz, miért?
– A harmadrostán estem ki. Nem volt kérdés számomra, hogy ott a helyem, az egyéni fordulókon jól teljesítettem, de a harmadikon annyira begörcsöltem, és olyan antiszociális voltam, nem csodálkozom, hogy nem vettek fel. Teljesen leblokkoltam. Az első alkalommal el is tört az ujjam, a másodikon a kezem is, begipszelt kézzel csináltam végig a harmadik fordulót. Szerintem azért történt így, mert akkora súly volt rajtam, akkora tétje volt annak, hogy bekerüljek, számomra ugyanis nem létezett B alternatíva. Semmi más perspektívám nem volt. De így kellett lennie, kellett az az egy év, hogy dolgozzak, hogy feljöjjek Szentesről Pestre, hogy felnőtté váljak. Amikor először futottam neki, nem voltam még elég érett a feladatra. A köztes évben egy gyárban dolgoztam éjszaka, polifónokat csomagoltam, tologattam, szedtem le a gépről. Nehéz munka volt, de el kellett tartanom magam. Emellett az Új Színház Stúdiójába jártam.
– Mit tanultál az Új Színházban?
– Mrożeket, Brechtet játszottunk. Voltak mozgásóráink, a nemrég elhunyt Gosztonyi János tanár úrral beszédóráink meg mindenféle egyéb óráink. Sokan kerültek innen a Színművészetire és Kaposvárra is. Én is jelentkeztem Kaposvárra, de ott már az elején kiestem, azt mondták, találjam meg magamban a Júlia-lelket. Hát ez egy ostobaság szerintem. Nyilván arra értették, hogy elég nyers voltam, betöretlen. Szerencsére az új színházi évem jól sült el, mert egyébként nem vagyok híve a színitanodáknak, olyan rossz manírokat, ízlést lehet ezeken a helyeken felszedni.
– Ma elmennél az Új Színházba játszani?
– Olykor vitatkozol a rendezővel?
– Én azt szeretem, ha teljesen a rendezőre bízhatom magam. Eddig azt hittem, ezt mindenkivel megtehetem, mindenkiben vakon bíztam, meg voltam győződve arról, hogy a rendező mindig tudja, mit akar, és biztonságosan vezet engem. Ma már látom, hogy ez nem így van. De nagyon sokszor rosszul jöttem ki helyzetekből. Előfordult, hogy olyan dolgokba döglöttem bele, adtam bele magam százszázalékosan, amibe nem is kell. Most tanulom azt, hogy bizonyos esetekben meg kell kímélnem magam. Egyébként nagyon szeretem a véremet adni valami olyanért, ami igazán megéri, de ilyenből kevés van. Nem engedhetem meg magamnak, hogy mindenben elvérezzek, mert amikorra majd igazán kell a lelkemből, addigra nem marad. Ha évente egy ilyen szerep van, már jó. A mostani találkozásunk Valló Péterrel nagyon jó volt, ideális pillanatban dolgoztunk együtt.
– Melyik az a három-négy szereped, ami leginkább meghatározta eddigi színészi pályádat? Ami a legszorosabban hozzád nőtt?
– Nagyon szerettem a Lírt, amit Zsótér Sándorral csináltunk az egyetemen, ebben én voltam Lír, Psyché is nagyon hozzám nőtt, amit Sopsits Árpád rendezett, de nagyon szerettem az Édentől keletrét is, illetve Katrint és Stellát is. És persze most a Hedda Gabler.
– Sok fiatal magyar színésznő külföldön is szerencsét próbál. Te nem gondoltál erre?
– Szerencsére most van munkám, és van benne örömöm is, de néha elálmodozom azon, mennyire jó lenne csak úgy élni, világot, kultúrákat, népeket látni, köztük élni, így, úgy, amúgy. Ha nem színésznő lennék, biztos világjáró volnék. De azt, hogy külföldön legyek színésznő, nem tudom elképzelni. Én magyarul tudok játszani. De ha ne adj’ isten néhány év múlva olyan helyzetbe kerülök, hogy Békéscsabán legyek udvarlány kettő, és eköré jönne még a züllés, az alkoholizmus, akkor inkább elmennék betegeket gondozni vagy Párizsba pincérnőnek. Halál komolyan. Én ezt a pályát magam miatt is csinálom, ez egy terápia is. Nem tudnék rossz minőségű munkákban részt venni. Most nyáron egy nagyon dús évad után volt másfél hónapom, amikor kicsit, úgymond, élhettem, voltam Isztambulban, otthon a családomnál a Vajdaságban, futottam a Szigeten, rengeteget olvastam, néztem a felhőket a természetben, és egyáltalán nem akartam, hogy elkezdődjön a színházi szezon. Azt gondoltam, hogy nem fogom bírni megint ezt a mókuskereket, reggel tíztől kettőig, aztán hattól tízig. Alig vártam, hogy kimenjek a természetbe. Csak két hét után találtam magamra a visszatérésben. Eddig azt hittem, nincs élet a színházon kívül, most már tudom, hogy de bizony van. És én most élni akarok. Most leginkább az élet érdekel.
– Téged szeretnek a Radnóti társulatában?
– Azt hiszem, sokan szeretnek. Érdekes, hogy nálunk nincsen furkálás. Fantasztikus csajok vannak. Én még itt hierarchiai harcokkal nem találkoztam. És a szereposztó dívánnyal se soha a pályám során. A társulat nagyon jó, a munkámat nagyon szeretem, viszont ha a magánéletemről van szó, tudatosan igyekszem távol tartani magam a színházi társadalomtól, mert ha a színész folyamatosan ebben a közegben van, az elképesztően kártékony tud lenni, meghülyül az ember. Így együttvéve van valami taszító az egészben, a bennfentessége, a kicsisége, a kicsinyessége. Meg az, hogy minden le van osztva előre.
– A közelmúltban tíz kilót lefogytál egy szerep érdekében.
– Gárdos Péter holokausztfilmjét, a Hajnali lázat forgattuk februártól július közepéig. Sosem voltam kövér lány, de ehhez a szerephez le kellett fogynom. Nagyon kemény volt. Mellékszerep, de a világ egyik legjobb szerepe, nem volt kérdés, hogy lefogyok érte. Egy disszonáns nőt alakítok, a főszereplő nő barátnőjét, aki szerelmes belé, és nagyon kegyetlen dolgokat csinál féltékenységből, irigységből, szerelemféltésből. Elképesztő karakter. Bár a fogyás nehéz volt, naponta mindössze nyolcszáz kalóriát ehettem, teljesen megőrültem, mégis nagyon jó fél évem volt, türelmet, mértéket tanultam, letisztultam. Már nagyon zavaros és zilált voltam, mohó és türelmetlen. Éjszakánként pedig különböző kártyatrükköket tanultam, kellett a szerepemhez.
– És ha tíz kilót hízni kellett volna?
– Ha az a szerep olyan, hogy megéri, akkor azt is megtettem volna. Akkor nem kérdés. De egy hülyeségért nem. A szerepekben az a jó, hogy nagyon sokat tanul belőlük az ember. Hozzátesznek az emberhez. Én nagyon sokat köszönhetek a szerepeimnek.
– Most Zomborácz Virág filmjében, az Utóéletben is láthatunk, a lelkész asszisztensét játszod.
– Virág nagyon tehetséges fiatal rendező, azt a karaktert is szerettem, és jó volt az egész csapat, mindenki szerette a munkát.
– Volt olyan szereped a pályád során, amit utáltál?
– A Vígszínházban A Tündérlaki lányok Mancijával azért annyira nem tudtam azonosulni. És nem azért, mert kis szerep. Vannak fantasztikus kis szerepek. Annyi az egész, hogy valamit akarni kell tőlem, belőlem. Ha nem kíváncsiak rám, csak meg kell csinálni, akkor nem működik. Ha az ember cserben vagy hagyva mint színész, ha mindent egyedül, magától kell megoldania, akkor a szerep még segíthet, de ha a szerep se jó, akkor vége.
– Most visszatérsz a Vígszínházba egy előadás erejéig. Milyen érzés?
– Izgulok. Mély víz lesz, főleg mert „KRESZ-szempontból”, a ki-be járások tekintetében nagyon nehéz. Egyébként most lesz három hónapom, amíg nem próbálok semmit. Régen ezektől a helyzetektől nagyon stresszeltem, de most már elhatároztam, hogy nem fogok. Majd angolul tanulok, vagy futok a Szigeten. Annyi energia van most bennem, és jelenleg nincs olyan feladatom, amibe ezt bele tudnám vinni. De önmagammal szemben is vannak elvárásaim, nem engedhetem meg a semmittevést. Ez sokkal jobb, mintha egy drogra csúsznék rá.
– Az HBO Társasjátéka nagyon elütő tapasztalat volt a többi filmes élményedtől?
– Azt a munkát is szerettem, de azért akkora kihívás nem volt. Én voltam a jó csaj, aki flegmán bemond kettőt. A filmezés egyébként nagyon érdekel, szeretném jól megtanulni, szeretnék nagyon jó lenni benne.
– Nagyjából azóta nincs magyar film, amióta te színésznő lettél. A nálad öt-hat évvel idősebb korosztály, például Hámori Gabiék még végigjátszhatták a 2000-es évek magyar filmtermését.
– Ez annál inkább elszomorító, mert engem most sokkal jobban érdekel a film, mint a színház. Tavaly annyit dolgoztam, miközben itt volt ez a koplalás, hogy nagyon kikészültem tőle, és azt vettem észre, már rutinból oldok meg dolgokat. Ez borzasztó, persze addig jó, amíg észreveszi az ember. A hakni jellegű dolgok is taccsra vágják a lelkem. A színészek gyűlölik az ilyesmit, a népek meg szeretik. Ez egy promó, amit meg kell csinálni, de én ezektől rosszul vagyok. Úgyhogy én most nagyon szívesen filmeznék.
– Látod magad tíz év múlva?
– Nem, de azt látom, hogy nem akarok alkoholista lenni, szeretnék tudni angolul, szeretném, ha addigra már sokat utaznék, és olyan munkáim lennének, amikért érdemes áldozatokat hozni. Nem szeretnék megkeseredett lenni, bár azt hiszem, ez nem fog bekövetkezni.
– Sok megkeseredett színészt látsz magad körül?
– Inkább tudok róluk. És meg is értem őket. Ehhez a pályához iszonyatos szerencse kell. Nem azt mondom, hogy nem kell jónak lenni, mert nagyon jónak kell lenni, de sok olyan jó színész is van, akinek nem jut lehetőség. Én is biztos fogok olyan helyzetbe kerülni, hogy már nem hívnak.
– És akkor fogsz tenni azért, hogy hívjanak?
– Ennek nem szabad derogálónak lennie. Arra simán képes lennék, hogy azt mondjam, itt vagyok, ezt tudom, dolgos, szorgalmas és megbízható vagyok, van-e szükségetek rám? Még ugyan nem voltam ilyen helyzetben, de a görbe utakra, smúzolásokra nem lennék képes. Kellek vagy nem? Ennyi. Most jó szerepeket kapok, de tőlem azért egyáltalán nincsenek oda szakmailag. Kapok pozitív visszajelzéseket, de sok rossz kritikát is írtak rólam, mondhatnám, borzasztóan lehúztak. Sose lettem a POSZT-on legjobb színész meg ilyesmi. Nekem magamnak kell megfelelnem, magam előtt, és ez a legnehezebb.
– Részleteiben is belemélyedsz a rólad szóló kritikákba?
– Érdekes, hogy a Hedda Gabler kapcsán volt egy kritikus [Hermann Zoltán a SZÍNHÁZ 2014. márciusi számának Op. 12 No. 2 című cikkében – A szerk.], aki meglátta azt, ami még nem működött, és teljesen igaza volt. Nagyon mélyen belém látott.
– Úgy vélem, ennyire aktív nőként leginkább a tömény unalommal lehetett nehéz szembenézni a színpadon, hiszen Hedda Gablernek semmi élete nincsen.
– Az unalmat én a magányra fordítottam le, arra, hogy ez egy magányos nő, magányról pedig tudok beszélni.AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: KOZÁR ALEXANDRA