A részvételi színház mostanában indult virágzásnak, mert hosszú távon élhetetlen az a közönyösség, ami egy ideje olyannyira jellemzi a mai magyar társadalmat – nemhogy másokkal, de magunkkal szemben is részvétlenek vagyunk.

A MU Színházban lezajlott az első nemzetközi közösségi színházi fesztivál. Elsőt írok – könnyen vagyok más kontójára bizakodó, de nagyon szurkolok, hogy sok ilyen munka szülessen még, hogy legyen folytatás. Már csak a színházi közeg felfrissítése és a műfaj társadalmi hasznossága miatt is, és azért, hogy az interakciók adta lehetőséggel személyesen–játékosan-tevőleg is átélhető legyen sok élmény. Még az sem baj, hogy a fesztivál rendezői az éppen kézre eső kínálatból merítettek, és az sem, hogy nem volt sok néző/résztvevő (ami miatt gyötrődtek is eleget a fesztivál szervezői). Alighanem egészen másképp kell egy ilyen program közönségét megtalálni, mint egy hagyományosabb színházi eseménysorozatnak. Ebben a témában a Káva és a Kerekasztal (melyek közül az utóbbi valamiért kimaradt a fesztiválról), a hazai részvételi színjátszás régi mesterei nyilván naprakészek. Sőt gyanítom, hogy ezeknek a társulatoknak a tagjai az effektív színházi munkán túl jól ismerik a működési folyamatokat is, mert a hagyományos színházi formákhoz képest ők közvetlenebb módon kapcsolódnak ahhoz a közeghez, amiben dolgoznak.

3050_gramm_foto_bergh_sandor_2A részvételi színház mostanában indult virágzásnak, mert hosszú távon élhetetlen az a közönyösség, ami egy ideje olyannyira jellemzi a mai magyar társadalmat – nemhogy másokkal, de magunkkal szemben is részvétlenek vagyunk. Ennek tudatosítására, megváltoztatására – egyéni és kiscsoportos szinten – ideális eszköz a részvételi színház. Az emberek egy nagy része társadalmi szempontból ugyanis sosem nő fel. Senki sem „figyelmezteti” őket, hogy édes gyermekem, arra, hogy mi és hogyan fontos ebben az életben, a művészet és a tudomány megtanít, de azt is tudnod kell, hogy ki vagy és mit érsz, és hogy kik vesznek körül, és hogyan működik a világ. Ehhez nyújthat segítséget a részvételi színház, ami ráadásul gyakran teret ad a kevésbé látható, kevésbé ismert, netán kevésbé elfogadott társadalmi csoportok megmutatkozásának, önmeghatározásának is.

A fesztivál első napján a Káva Kulturális Műhely 3050 gramm című előadásán vettünk részt. A csapat az iskoláskorúaknak készített TIE (Theatre in Eduction)-előadásokkal már nagyon komoly praxisra tett szert. Eleve meglévő érzékenységük szinte tökéletesre csiszolódott az évek során, ahogy az a képességük is, hogy a jártasságukkal, a kíváncsiságukkal oldják meg azokat a részvételi helyzeteket, amelyeket itt és most felnőtteknek kínáltak. Mindig is szerettem észrevenni, ahogy a színész-drámatanárok előadás közben egymást is figyelik, segítik, mert megengedik maguknak azt, hogy néha elbizonytalanodjanak. Ebben a munkában elemi ez a képesség – ha bizonyossággal, határozottsággal, gyors döntésképességgel van kiegyensúlyozva. Azt hiszem, egy jó részvételi előadásnak éppen ezért szükséges eszköze a pengeél.

A 3050 gramm egy fiatal pár életének arról a szakaszáról szól, amikor megszületik az első gyerekük: a nő otthon marad, a férfi sokat dolgozik. Ahogy az idő múlik, egyre feszültebb lesz közöttük a viszony (míg odáig fajul a helyzet, hogy az anya összepakol, hogy a szüleihez költözzön a hét hónapos babával). Ezen a problémán kell nekünk, résztvevőknek is gondolkodni. A közönség tagjai közt meglepően sok volt a férfi, a korosztály is elég vegyes volt – a szóhasználatból és a megnyilvánulásokból azt lehetett sejteni, hogy az átlagnál magasabban iskolázottak vagyunk. Konstruktív, értelmes reakciók érkeztek a színész-drámatanárok felvetéseire, kérdéseire. Összességében azonban az derült ki, hogy jellemzően a nőt kárhoztatják (persze az ilyen megszólalások finoman fogalmaztak), ami a vonatkozó hazai kutatások ismeretében nem annyira meglepő. Nekem így, élőben mégis volt valami sokkoló abban, hogy szimpatikus, értelmes, középkorú nőkben nincs részvét a fiatal nő iránt, aki (nagyon leegyszerűsítve) bezárva érzi magát a helyzetbe – pedig ők is végigcsinálták ezt, derült ki néhány megszólalásból. A probléma megoldását abban látták, hogy jobban kellett volna a férfivel kommunikálni. Több nő azért is hibáztatta a játékbeli anyát, mert azt akarta, hogy az apa – és nem egy nagymama – vigyázzon a csecsemőre, mialatt ő egy háromnapos szakmai képzésre megy. Sajátos pillanat volt, amikor erre az egyik férfi szereplő ártatlanul megkérdezte, hogy egy kisgyermekes apának nem jár-e ilyen lehetőség.

A fesztiválon a Mentőcsónak Egység Szociopolyja is részt vett – mivel már sok írás született az előadásról, most csak annyit: még egyszer szeretném üdvözölni, hogy a társulat társadalomtudósokkal együttműködve, más szempontokat beemelve csinál színházat.

Tonight_Lights_out_3small_Kasia_Chmura-Cegiełkowska_for_Festival_Ciało-Umysł

Csütörtökön David Weber-Krebs Tonight, lights out! vendégjátékába vonódtunk be. A koncepció rendezője és előadója az üres térben elmesélte egy egyiptomi fiú legendáját – aminek az a lényege, hogy a csodához teljes sötétséget kell csinálni – majd egy villanykörte-installációval játékba hívott minket: kipróbálhattuk, hogyan reagálunk erre a teljesen nyitott helyzetre. Mindenki egy kapcsolót kapott a kezébe, amihez egy-egy, a színpad fölött lógó villanykörte tartozott. És a ránk boruló csendben elindult a közös játék, amiben a kérdés az volt: csinálunk-e teljes sötétséget? Vagy úgy egyáltalán: mihez kezdünk ebben az alkotók által lezáratlan helyzetben? Kimondatlan, közös vágyunkat sikerült is néhány pillanatra megvalósítani, majd kezdtünk szétesni egyéniségekre. Páran azt találták ki, hogy maguknak csinálnak színházat, és a színpadon körbeülve egy „ritmusjátékot” adtak elő, amit a közönségnek az a része, amelyik semmiképp se lépne színpadra, megrökönyödve figyelt. Mindent összevetve: érdekes társadalmi kísérlet lettünk a MU Színházban. Jászay Tamás kritikus az előadás utáni szakmai beszélgetésen meg is kérdezte, máshol és máskor hogy volt vége az előadásnak, és a belga művész elmondta, semmilyen rendszert nem lehetne a kulturális különbségek szerint felállítani a reakciókat illetően.

CMMN_SNS_PRJCT_in_Finland__Jorneberg_2012_5874-copy-e1302281276731A CMMN SNS PRJCT (vagyis JZN SZ PJKT, fordítja Baglyot Micimackó) a személyes gazdasági viszonyrendszerünkkel játszott. Egy céllövölde hangulatú asztalra kirakott tárgyakat kínálgattak nekünk, a közönség tagjainak. A háromliteres öblítőtől és a kenyérpirítótól kezdve a leopárdmintás nyelű partvisig és a kanárisárga gumikesztyűig mindent kiosztottak, csak egy sajtos rolónak nem lett gazdája. A két performer, akik először alsóneműben voltak, közben tőlünk kértek – és kaptak is – magukra ölthető ruhadarabokat. A tulajdonról, a birtoklásról szóló játékban érdekes módon szinte senki nem aggódott a javai miatt: a ruháinkat visszakaptuk, és a szétosztott tárgyakat is hazavihettük – lám, van ilyen, gesztusokból, játékos bizonytalanságból épülő színház, amit érdemes továbbgondolni, és a látott minta alapján a társadalmi berendezkedés vizsgálatáig kitágítani.

Lander_patrickA fesztivált a Tojáshéj zárta, egy gyönyörű, romantikus portugál előadás, amely mozgással és egy bravúros, jelentéses ritmusjátékkal meséli el egy szerelem történetét. A két táncos minden alkalommal elhelyezi személyes történetüket abban a környezetben, ahol azt előadják, és mindig együtt dolgoznak a helyszín adta alkalmi szereplőkkel (vagyis civilekkel, akik előzetesen az alkotók által meghirdetett workshopon vettek részt), akik aztán önmagukat játsszák az előadás záróképében. A klasszikus dramaturgiában gördülékenyen működtek az egészen kortársi elemek, melyek a humort is beemelték, és tulajdonképpen a popkultúráig is elmerészkedtek. Az, hogy a táncosok így meg merték mutatni kegyelmi állapotukat a nyílt színen, olyan erővel bírt, hogy a közönség egyik tagja azt forgatta a fejében: ő is a színpadra sompolyog a workshopos civilekkel együtt.

2015. november 16-21.

Fotók:
1. 3050 gram (Bergh Sándor)
2. Tonight, Lights Out! (Kasia Chmura Cegiełkowska)
3. CMMN SNS PRJCT (Jorneberg)
4. Tojáshéj
(Gunter Kraemmer)

Facebook Comments