Napról napra

Ez az előadás nem az állatokról szólt, hanem az emberről, arról, ahogy meg tudja látni a körülötte lévő világ szépségét, természetét. Az Animal City nem kíván semmiről sem üzenni, semmit sem akar bizonyítani, csak egyszerűen teret enged a játéknak.

Egy sötét tónusú szóló a SÍN-ben meg egy interaktív táncmanipuláció az Open Fesztiválon. Mindegyik kortárs, a jelen lelki- és fizikai állapotokat kutatja síppal, dobbal, lábszárcsonttal – fizikailag és filozofikusan is.

Mire kibontjuk az alkotók által kínált, egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb tartalmakat, és meg tudjuk állapítani, hogy a velünk szemben ülő most mosolyog ránk, vagy csak a nirvánába néz a fejünk fölött, addigra megszeretjük a szituációt – és haza sem akarunk menni, ha bekapcsolva hagynak nekünk valami zenét.

A jelenetek azt járják körül, hogy reklámokon, manipulált közvéleményen, tradíción és egyszerű hétköznapi ostobaságokon keresztül a társadalom hogyan kasztrálja és miként veri béklyóba a női természetet.

Hogy világos legyen: a probléma egyáltalán nem az, hogy amit látunk, nem eléggé „színházias”. Épp ellenkezőleg: nem elég „életes”.

Az ökör dramaturgiailag nincs kész, és a kritikus fintorgás itt be is fejezhetné. Van azonban valami más a darabban, ami előhozza a kritikusból az elemzőt.

… ez a generáció nem alkuszik, nem fél, ám kihívja az ismeretlent egy szkanderviadalra.

…ez a két táncos, bohóc és viselkedéskutató megszabadított engem egy jó órára elviselhetetlen embertársaim üldözéseitől.

A részvételi színház mostanában indult virágzásnak, mert hosszú távon élhetetlen az a közönyösség, ami egy ideje olyannyira jellemzi a mai magyar társadalmat – nemhogy másokkal, de magunkkal szemben is részvétlenek vagyunk.