…lépésenként bontja le primér, vérre, bűnre, bűnösre, titokra éhes vágyunkat, mindazt, amit a napi média vagy a hollywoodi dramaturgia könyörtelen professzionalizmussal használ.

Napraforgo Juranyi JokutiGyorgyCIKK1

Jókuti György felvételei

Egy depressziós anya és kiskamasz lánya közti viszonyról szól a Pass Andrea által írt és rendezett előadás – a Jurányiban látható Napraforgó, a fiatal színházi alkotóknak szóló Staféta pályázat egyik nyertes projektje –, az elvesztett vagy soha nem is volt gyerekkorról, vagy talán még pontosabban az akaratlan bántás természetéről, ami a megbillent családi viszonyokban rejlik. Nehéz erről jól beszélni, óriási és hívogató csapda a mindannyiunkban ott munkáló viktimizációs reflex, a kapásból felelőst, bűnöst, áldozatot kereső ösztön, főleg ha gyerekről van szó, akinek a helyzete mindig védtelenebb, kiszolgáltatottabb a felnőttel szemben. A Pass által működtetett színházi érzékenység azonban úgy épít ezekre az indulatokra, hogy lépésenként bontja le primér, vérre, bűnre, bűnösre, titokra éhes vágyunkat, mindazt, amit a napi média vagy a hollywoodi dramaturgia könyörtelen professzionalizmussal használ. Amikor a tanító néni behívja az anyukát a suliba, és szóba kerülnek a kislánya rajzai, rögtön valami éles probléma kivetülését várjuk; a kissé zaklatott anyuka védekezését látva arra számítunk, rendkívül sötét dolgok rejlenek a háttérben, és már előrevetítjük a főgonosz apuka képét; azt várjuk, az anyukának nem köszönő roma kislány családi hátterével is bajok vannak – de nem ez történik. Nincs eredendő, mindent megmagyarázó bűn, nincs főgonosz, csak a betegségből és apró sérelmekből összerakódott bonyolult helyzet, az ezzel szemben tehetetlen, fásult apa – még az anya kiborulását, a szélsőséget is a „mindennapiság” finom kontextusában mutatja fel az előadás. És épp ettől a megszokott, ismerős íztől válik mégis igazán drámaivá minden ebben a történetben.

A Napraforgóban megjelenő családról nem tudunk meg túl sok konkrét információt. Nem tudjuk, hogyan alakult ki az anya mániákus depressziója – illetve hát, ami annak tűnik: nem igazán szándéka az előadásnak a pontos „diagnózis”, az orvosi kórkép –, kevés utalás van a nyomasztó családi helyzet előtörténetére. Mégis, ahogy Pető Kata alakításában ez a mások és önmaga elől állandó menekülésben lévő nő megnyilvánul (aminek fizikai kifejezőeszköze a gesztusok és testtartások éles váltásaira épülő egzaltált mozgás, mimika – mintha egy tökéletesen bizonytalan súlypontú testet és ént látnánk, ami állandó támadó-védekező készültségben áll a világgal szemben), az minden sztorinál mélyebben beszél a szereplőről. Ahogyan a Hajduk Károly által játszott hétköznapi apafigura kötelességtudó jóindulatából is érezni az ezerszer, sikertelenül lefutott segítő körök reménytelenségét. Teljesen emberi, ahogy a szuper jófej tanító nénihez közel kerülve utat tör benne a normálisabb élet, kapcsolat utáni vágy, az előadás záróképe pedig azt is felvillantja, milyen körülmények közt halhat ez el. Szép a két ember tétova elindulása egymás felé, az egymás elől vágyakozva kitérő mondatok, kezek – Petrik Andrea hosszú percen keresztül nyúzza-hazudja az „igen”-t a férfi azon kérdésére, hogy van-e valakije –, ezekben a helyzetekben mélyebben beengedi a néző tekintetét a Petrik által lenyűgözően alakított karakter, ilyenkor védtelenebb ez a meleg, kedves, józan határozottságában mégis távolságtartó nő. Sztarenki Dóra Jankájában pedig azt a gyereket követhetjük, aki épp maga mögött hagyja a kisgyerekkort: részben természetes, részint kényszerű felnövés ez, hiszen hogy is létezhetne igazán gyerekként egy anya mellett, akire soha nem lehet számítani, mert elfecserészi az időt a boltban a sulikezdés előtt, a fodrász miatt lemondja a szeretett Bodza oltási programját, sunyiban örökbe adja a kutyát egy idős néninek. Vagy teljesen megfeledkezik a tombolajegyről, késve és totálisan melléöltözve jelenik meg az iskolai jelmezbálon, ahol önmagából kifordulva – épp hisztérikusan tomboló szeretetével – alázza meg a lányát. A hisztérikusan tomboló szeretetben – ami nincs messze a direkt agressziótól – eltűnik a másik, s mintha ez a hisztéria maga is abból a dühéből fakadna az anyának, hogy képtelen találkozni a kislány érzelmi valóságával, igényeivel: soha nem úgy, nem akkor van jelen, ahogy és amikor szükség volna rá. Áthatolhatatlan fal feszül közte és nemszerettei közt, és a kétségbeesett próbálkozások, hogy megszüntesse az egyre növekvő távolságot, hogy jóvátegye az elmulasztott gondoskodást, hogy munkát keressen, végül torz képzeletvilágba taszítják.

Napraforgo Juranyi JokutiGyorgyCIKK2Pass előadásában a családi tragédia sok humorral jelenik meg. Ez a humor pedig a dolgok hétköznapi rendjéből fakad, egy olyan normalitásból, amit részben a Jankát körülölelő szeretetteljes iskolai környezet ad, s melynek gyerekszereplői esetenként kimondhatják a dolgok állását – mint a pimasz Dzsenifer, aki szerint különben rendben van, hogy Janka anyja kitépte a plüssjátékot az elkényeztetett osztálytárs kezéből. Velük együtt lehet játszani, nevetni, de ami a legfontosabb, hogy a maguk módján halálpontosan érzékelik Janka nehéz helyzetét, és ősöreg bölcsességgel, tapintattal vesznek részt benne. Mindezt jó ízléssel megírni, eljátszani nehéz: Kárpáti Pál, Kőszegi Mária és Tolnai Hella viszont megtalálják a színészi sávot, ami ártatlan, de nem naiv(kodó), amiben a feltétel nélkül nyíló szeretet, az eminens törekvés, az apró gonoszkodások típusrajzokká válnak. De humor fakad a kis közeg elrajzolt karaktereiből is. Tolnai Hella pongyolában, agyoncsalt feleségként bukkan fel a kórházi jelenetekben, Formán Bálint pedig több szerepben is (kör)bemozogja az előadást: az iskolai ünnepséget zongorán kísérő (na jó, Bachot azért gépről is beadó) suligondnok, empatikus fűtésszerelő, finom lelkű fodrász, hiú orvos, háborúsdizó gyerek.

Jól illik mindehhez a fapadosan egyszerű látvány – pár tornazsámoly, szék – a Jurányi termében; „nincs itt semmi látnivaló”, mintha ezt üzenné a (nyilván produkciós büdzséből is fakadó) visszafogottság, miközben nagyon is van mit nézni, látni. Igaz, nem a voyeur nézői tekintetet szolgálja a mindannyiunk életéből így-úgy ismerős emberi pokol miniatúrája.

Pass Andrea: Napraforgó – PESTI EST – Füge Produkció – Jurányi Ház

Játsszák: Pető Kata, Petrik Andrea, Formán Bálint, Sztarenki Dóra, Kárpáti Pál, Tolnai Hella, Kőszegi Mária, Hajduk Károly
Jelmez: Szabó Márton István. Fény: Bredán Máté. Zenei munkatárs: Formán Bálint. A rendező munkatársa: Tési Dóra. Író, rendező: Pass Andrea
,,A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósult meg.”
Támogatók: Staféta, Budapest Főváros Önkormányzata, Füge Produkció, Emberi Erőforrások Minisztériuma, Nemzeti Kulturális Alap, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Facebook Comments