Török Ákos: Táncol boldog, boldogtalan
Egy érett alkotó és egy érő alkotópáros kacsintanak ki a művészet mögül. Mindkettő izgalmas utakon jár, de visszakacsintani most inkább az utóbbira tudunk.
A két cím – We live happily és Descend – akár két ellentétes élményre is utalhatna: a boldog életre az egyik és a hanyatlásra a másik. A valóság az, hogy az ellentét talán meg is áll, csak éppen fordítva. Amíg Pataky Klára We live happilyje a masszív boldogtalanság életérzését fordítja le táncnyelvre, addig a DART Társulat valamije egy felszabadult játék benyomását kelti, még akkor is, ha messze nem holmi hurráoptimizmus mentén szerveződik. Amikor egy recenzens talánozik és valamizik, az általában valamit jelez, legyen az nettó értetlenkedés, egy nyitva hagyott gondolatmenet és/vagy egy újszerű élmény megfogalmazásának a nyűgje. Ebben az esetben inkább az utóbbi kettő jöhet szóba. Talán.Pataky Klára munkái a kortárs tánc különleges színfoltjai: finom mozdulatai önmagukban lefordíthatatlan, mégis tűpontos lélekrezdülések. Összetéveszthetetlen koreográfiái minden színpadi akrobatika és tánctechnikai megfeszülés nélkül mutatják be azt a részünket, amit talán nem is lehet és nem is érdemes szavakra fordítani. Pataky mindig megtalálta azokat a táncosokat, elsősorban női táncosokat, akik ebben az elvont, tánc és a valóság közötti térben otthonosan mozogtak. Az általában magas és karcsú „Pataky-lányok” ezzel együtt (sőt ebben az esetben éppen azért) voltak telitalálatok, mert nem lehetett érezni rajtuk a klasszikus balett feszességét. Ez a fesztelenség a CSendÉlet című, 2014-es munkájával változott meg, amelyben három, klasszikus értelemben is kiválóan képzett táncossal: Maday Tímeával, Hámor Józseffel és Jellinek Györggyel mutatta meg madárlétünk zajos békéit és csendes harcosságát. Az előadás kitűnő, a nyelv viszont óhatatlanul változott.
We live happily. Kovács Krisztina felvétele
A 2015-ben bemutatott Jegyzetek című koreográfiában ismét a lányok vitték a prímet, de már nyoma sem volt (na jó, legfeljebb nyomai voltak) annak a légiességnek, ami a korábbi előadások érzéki élményét jelentette. Ez azonban nemhogy elvett volna a töredékeiben is teljes életképek erejéből, hanem éppen hogy jelentéssé és erőteljes alapélménnyé vált. A CsendÉlet varjairól még el tudtuk képzelni, hogy egyszer felszállnak, a Jegyzetekben azonban már csak a galambrajok riadtak fel a hasztalanul ugráló emberek mellől.A We live happily hangvételében és táncnyelvében is a Jegyzetek folytatása. A fekete luftballon, a diszkótáncszerűen önmagába záródó mozgások átöröklődtek, a megidézett hangulat pedig a mélypontra hág. Ebben a világban már nincsenek találkozások, ha mégis, akkor vagy a társastánc kottája szerint zajlanak, vagy fokozatosan bomlanak vissza. A korábban finoman rebbenő kézfejek itt ökölbe szorulnak, a lélekrándulások izomgörcsökké válnak. A görcs, a töredékesség és szétesés ismét csak jó ismerősünk, azonban az előadás most mindezt le is betűzi nekünk, és nem hagyja ránk a felismerés és a képzelet játékát. Az élet álom, az élet káprázat, és mi nagyon-nagyon boldogtalanok vagyunk. A We live happily tételdarabbá válik, és ez nem tesz jót neki.
Míg a Jegyzetekből csak egy-egy táncos látszik ki néhány pillanatra, az új bemutatóban a személyességek megjelenése a pantomimszerű saját gesztusokig fokozódik. Simon Renáta világ felé küldött, őszinte mosolya grimasszá válik a súlyos mosolytalanságok között, de Sebők Cintia néma sikolya és Maday Tímea energikusan szuicid gesztusai csakúgy olvasódnak rá a táncosokra, mint a Bot Ádám által megidézett borderline szindróma. Miközben az lehet az érzésünk, hogy most őket magukat látjuk színről színre, ezeknek a gesztusoknak az igazsága mégsem születik meg. Pataky Klára most mintha belátni engedne a tánc legjobb értelemben vett művészete mögé, ám az önmagára vetkőztetett táncost nem mutatja meg nekünk. Ez a terület a művészet igazsága és a harapható valóság igazsága közötti, izgalmas és furcsa tartomány: ami lehetne is-is, könnyen válik sem-nemmé. Túl az esztétikai eszmefuttatásokon, úgy tűnik, hogy Pataky Klára keres – és ha így van, akkor ő találni is fog.
DESCEND. Kun Szabina felvétele
Szintén a keresés, de annak egy játékosabb és könnyedebb fajtája hívta életre a 2013-ban alakult DART Társulat bemutatóját. Itt majdnem minden az, ami. A Trafó Stúdiója, ami egyébként táncpróbaterem is, most táncpróbaterem, a bor és az üdítő, amivel megvendégelnek minket, bor és üdítő, és valóban megvendégelnek. Két lány és két fiú melegítenek, kínálgatnak, készülnek a dologra. Művészetnek itt mintha híre-pora sem lenne, ami nem értékítélet, csupán ténymegállapítás. Mindez nem azt jelenti, hogy munka sincs mögötte. Mert nagyon is van, még akkor is, ha itt mindenen átüt a könnyedség élménye, mintha mindent a pillanat szülne. Sőt, éppen ez bizonyítja a belefektetett energiát. Ahogy mondtam, majdnem minden az, ami.Minden különösebb csinnadratta nélkül, egyik pillanatról a másikra előbb a két lány kezd bele egy hosszabb duóba. A közös mozgások összecsiszoltsága jelzi, hogy nem improvizációt látunk, az egymásba érő hangulatok és két lány egymásra való reagálása mégis olyan, mintha mindez éppen most történne velük. Ha akarom, akkor egy leszbikus pár története, ha akarom, egy barátság történései, vagy akár csak egyszerűen két táncos kötöttségek nélküli játéka. Kis kudarcok, kis örömök, közeledések és eltávolítások. Nagy Emese dacosabb közvetlensége és hajlékonysága izgalmas társa Varga Kinga távolságtartóan méltóságteljes, légiesebb lényének. A dolog élménye és lendülete még úgy is átjön, hogy a tér szerencsétlen elrendezése miatt az előadásnak ezt a részét szinte végig hátulnézetből láttam.
Később Darabont Áron és Várnagy Kristóf ennek a kettősnek egy ironikus, könnyedebbre hangolt variánsát dobja be a közösbe. A férfienergiákkal átformált, akrobatikusabb játékba végül a két lányt is bevonják. Az egymáson való átgurulások négyes halma már valódi improvizációnak tűnik, az ügyességek és ügyetlenkedések eredője egy közös mosoly a nézőtéri és a táncos lélekben, amit beárnyékol a félsz, hogy most fogják egymás lábszárát kettétörni. Végül Nagy Emesét angol spárgában beleültetik egy néző ölébe. Pontosabban, a lábaival együtt inkább hároméba.Ezen a ponton még Király Dániel is beszáll a játékba, aki úgy tesz, mintha ő lenne a koreográfus-menedzser, és a nézők véleményét kérdezné a látottakról, valamint a Descenddel kezdődő előadássorozatról is beszél (Antré), amely „friss szemléletű fiatal alkotóknak kíván bemutatkozási lehetőséget teremteni a Trafó Stúdióban”. Mindebből csak az nem igaz, hogy ő a koreográfus-menedzser.
Amikor valami ennyire meghatározhatatlan, akkor azt sem lehet biztosan tudni, hogy záró részként vagy spontán ráadásként kapjuk, amikor négy táncos elhúzza a tükrök előtti függönyöket, és szép sorban, a tükör előtt ülőktől kartávolságnyira elkezdenek táncolni. Mintha egyszerre lennének egy diszkóban és egy táncteremben: mozognak, játszanak. Néha hozzánk érnek, a kezünkben lévő pohárral babrálnak, ránk néznek, mosolyognak. Az én közelemben a két lány van, nem lehet nem őket figyelnem. De legalábbis nehézkes és hazug lenne. Ami hátulról nézve és távolabbról még csak úgy tűnt, most szemből, kartávolságra be is bizonyosodott: Nagy Emese közvetlensége és Varga Kinga távolságtartó méltóságteljessége. Nem tudom, ki mit kezd egy ilyen helyzettel, én azon mozizok magamban, hogy megfigyelem, hogyan változom, amikor az egyiküket, vagy a másikukat nézem, amikor összenézünk, amikor ellazulok, amikor befeszülök, amikor szívből mosolygok, és amikor teljesen váratlanul a rúdtáncra asszociálok és rám fagy a mosoly. Aztán egyszer csak feloszlik a „táncrend”: akinek van kedve egy kis beszélgetésre, italozgatásra, azt szívesen látják. Minden az, ami: nem érhet véget az, ami el sem kezdődött.
Pataky Klári Társulat: We live happily – Bethlen Téri Színház
Előadók: Maday Tímea Kinga, Sebők Cintia, Simon Renáta, Bot Ádám
Koreográfus: Pataky Klári. Dramaturg: Laboda Kornél
DART Társulat: Descend – Trafó Stúdió
Alkotók és előadók: DART (Varga Kinga, Nagy Emese) és barátaik (Darabont Áron, Várnagy Kristóf)
Zene: cosey fan tutti, Matkó Tamás, Olafur Arnalds
Műhely Alapítvány
