Jött, látott és győzött, avagy Pintér Béla végér-vényesen és visszavonhatatlanul megérkezett: a Katona József Színházat hosszú éveken át levehetetlen sikerdarabbal ajándékozta meg.

Túlzok természetesen, hiszen a magyar színházi élet jó ideje magas árfolyamon jegyzett all-round alkotója, Pintér Béla már rég ott van, ahol lennie kell, és ez így is van rendjén. Pintér saját történetének ez a legújabb fejezete, a Katonának írt és rendezett A bajnok – és itt pusztán a bemutató tényére gondolok – bizonyos értelemben látlelet is színházi közállapotainkról. A buta törvényekkel és még butább végrehajtóikkal mesterségesen szított állóháború függetlenek és kőszínháziak között valahogy így, tehát párbeszéddel, közös gondolkodással és együtt elvégzett munkával lenne felszámolható.

És legyen ez az első pont A bajnok kapcsán: az újszülött színháznézőknek revelációszámba menő, ám a szerző-rendező-társulatvezető színházi gondolkodásának alakulását évtizedek óta hűségesen követő kritikusok számára sok helyen kiszámítható és többedszer is sikerrel bevetett elemeket tartalmazó Pintér-univerzumnak feltétlenül jót tett ez a mostani kirándulás. Más közeg, más emberek, más játékstílus, Pintér talán egy lépéssel hátrébbról is szemlélhette a művet, mint azt saját műhelyében, részben kényszerből, részben saját választásból megszokta. Az előadásban részt vevő színészek is váratlan, új színeket mutatnak, az tehát, hogy színészek és rendező nagyon kíváncsiak voltak egymásra, pontosan érzékelhető.

Az eredetileg A köpeny című kurta Puccini-egyfelvonásosból kiinduló projekt egyszerre növekedett nagyra, és – a sztorit tekintve – maradt a százéves eredetinek a legvadabb pletykalapokat megszégyenítő szintjén Pintér és a vele egyenrangú alkotótárs Kéménczy Antal zenei vezető kezében. A nem gyakran játszott (bár épp tavaly decemberben a Triptichon részeként az Erkelben újra bemutatott) A köpeny egy tragikusan végződő szerelmi háromszög vállaltan melodramatikus históriája: az idősödő férj és a fiatal szerető között nagyon is könnyen döntő asszony hosszú távú terveit keresztülhúzza a férj végzetes beavatkozása.

Ez volt az alap, Pintér pedig a legnagyobb sikeréhez, a 2002-es Parasztoperához kanyarodik vissza, amikor az ott (f)eltalált énekbeszédet sok év szünet után újra előveszi: a szolid zenei alapanyag ezúttal Puccini (majdnem) összes operája. A rendezői jobbon Kéménczy egy szál zongorán játssza le a nálunk is okkal legnépszerűbb operaszerző majd’ minden slágerét a Vissi d’artétól (Tosca) az O mio babbino caróig (Gianni Schicchi), az E ben altro il io sognótól (A köpeny) a Nessun dormáig (Turandot). Persze nem csak ezeket – a Best of Puccini-CD tracklistjére kifeszített zenei szövet rugalmas, sodrása van, lendülete, a drámai mélységek és az érzelmi magaslatok jó ritmusban váltakoznak, egyszóval a dolog sikerre van ítélve (Bagó Gizi és Berecz Bea hangmestereknek is hála, hiszen a személyre hangszerelt áriák komoly kihívás elé állítják a játszókat, amivel legtöbbnyire ügyesen megbirkóznak). Végül pedig merjük kimondani, mert A bajnok sikerében is oroszlánrésze van, azaz lesz: Puccini azon kevés operaszerző egyike, akivel gyakorlatilag lehetetlen bukni.

Horváth Judit felvételei

De hogyan alakul át és mivé növekszik a szerző kezei között a mínuszos hír? A szakmájukat komolyan vevő kritikusoknak rémálom minden új Pintér-bemutató, hiszen a szándékosan túlbonyolított cselekményről spoilerezés nélkül lehetetlen(nek tűnik) beszámolni. A bajnok innen nézve sem egy ördöglakat: ha lecsupaszítjuk a megszokottnál most jóval gazdaságosabban fogalmazott drámát, hiánytalanul megkapjuk az eredeti történet esszenciáját, és ezúttal a változtatások, rátétek, kiegészítések egyike sem visz zsákutcába. Nem úgy a produkció nagy számban megjelent előzetesei és beharangozói, amelyek túlságosan kézenfekvő kulcsként kínálják az aktuális hazai közállapotok, sőt egy konkrét, állítólag megtörtént eset elé Pintér által oda tartott torz tükröt. Hogy maga az eljárás nem áll távol tőle, azt legkésőbb a Szutyok vagy a Titkaink óta tudjuk, A bajnok esetében azonban más a helyzet.

Az eddigi Pintér-darabok legtöbbje lentről, a megalázottak és megnyomorítottak nézőpontjából szemlélte a kegyetlenségében is röhögséges világot, A bajnok azonban közeget vált: a felső tízezer, vagyis hát mivel a fiktív Verőcsényben járunk, a felső tíz Khell Zsolt tervezte minimalista luxusvillájába nyerünk betekintést, ahol Benedek Mari öltönyeiben és kiskosztümjeiben járnak-kelnek a szépek és gazdagok. Akiknek az alakját a szerző bejáratott panelekből, hogy ne mondjam, mindannyiunk fejében ott lévő közhelyekből rakosgatja össze, meglehetős ügyesen: a politikus korrupt és romlott, a feleség elnyomott és kiszolgáltatott, a kampányfőnök arrogáns és erőszakos, és így tovább. Az operát mint műfajt és a hozzá tapadó kliséket is lazán kibillenti Pintér a helyéről: a magas művészet elefántcsonttornyából nagyon is talaj közeli zsánerré formálja át, amikor az ún. társadalmi elithez tartozó szereplőit úgy beszélteti, mint az utolsó kocsist, illetve eléri, hogy a figurák vérlázító passzióit különösebb meghökkenés nélkül szemlélje a becsületes adófizető állampolgár.

Az eredmény egy elismerésre méltóan magas színvonalon megvalósított kortárs zenés kabaré, amiben a kétdimenziós alakokat a Katona színészei élettel töltik meg. Újra megválasztották Verőcsény polgármesterének Attilát: Nagy Ervin magának való, zárkózott és hirtelen haragú politikusa körül saját szalonnájukat sütögető talpnyalók kis csapata gyülekezik. Margit, a felesége (Rezes Judit) nem tud, mert nem is akar hangot találni se férjével, se ezekkel a piti alakokkal. Korán kiderül, hogy Attilához már csupán a közös gyerek köti, hiszen szíve az olimpikon kick-boxoshoz, Julcsihoz (Jordán Adél) húzza. A két nő viszonya jó ideje tarthat, félszavakból is értik egymást, vonzalmuk egyszerre tiszta és nagyon érzéki, ám a NER-kompatibilis szisztémában – és afelől, hogy ott, azaz itt vagyunk, nem marad fikarcnyi kétség – nincs az a politikus, akinek egy ilyen viszony napvilágra kerülése jót tenne. Pálmai Anna, Elek Ferenc és Rajkai Zoltán több epizódszerepben adagol ismerős zamatot a kor- és kórképhez. A történet előre haladtával pedig megnő a szerepe kampányfőnök Józsikának (Bezerédi Zoltán), akinek a kezében összefutnak a szálak.

A bajnokban ott lüktet a minket körülvevő kisszerű valóság, annak számos, ki nem beszélt, a közgondolkodást már jó ideje mérgező tünetével együtt. A finálé előtt felfénylő, súlyos pillanatoknak rendesen megágyaz Pintér Béla, átélhetővé téve a különlegesnek tetsző, valójában azonban nagyon is hétköznapi tragédiát. Pintér nem ad felmentést és nem is bocsát meg szereplőinek: a bűnnel, amibe magukat sodorták, együtt kell élniük. Ha nem is az idők végezetéig, de egy jó darabig még egészen biztosan.

Puccini A köpeny című operája nyomán írta Pintér Béla – Katona József Színház

Zongorán kísér: Kéménczy Antal, Bóna Ilona. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Benedek Mari. Zenei vezető: Kéménczy Antal. Dramaturg: Enyedi Éva. Asszisztens: Budavári Réka. Rendező: Pintér Béla
Szereplők: Rezes Judit, Nagy Ervin, Jordán Adél, Bezerédi Zoltán, Pálmai Anna, Elek Ferenc, Rajkai Zoltán