Ezek után valószínűleg már minden néző úgy ül be a Katonába, hogy tudja, kikről van szó, és ismeri a sztori részleteit.

Pintér Béla rendezése akkor is az évad egyik legfontosabb bemutatója lenne, ha nem kavarogna körülötte egy kisebb politikai balhé. Így meg aztán különösképpen figyelemre érdemes a fogadtatása is. A bemutatót követő 10 napban számos írás született az előadásról, én az általam fellelt 17 kritikát és 3 publicisztikát vizsgáltam meg.

A bajnok recepcióját valószínűleg nagyban meghatározta, hogy a vezető magyar hírportál, az Index már a bemutató előtt, a premier napjának reggelén címlapon hozta a hírt, miszerint „Pintér Béla egy jól ismert pletykát dolgoz fel”. A cikk első mondata szerint „Aki a magyar politikai életnek csak egy kicsit is közelébe jutott, biztosan találkozott már ezzel a bizonyos pletykával, szóbeszéddel, legendával, vagy hogy is nevezzük.” Több írás hivatkozik közismert pletykaként erre a történetre, de ez vitatható: alig néhány megjelenésről beszélünk, ráadásul ezek is évekkel ezelőtti írások a Katona közönségének ízlésétől távol eső lapokban. Amelyek ráadásul csak sejtetnek. (Rögtönzött és nyilván nem reprezentatív közvélemény-kutatásom azt mutatja, hogy a politika iránt megszállottan érdeklődő ismerőseim tudtak erről a pletykáról, de a közélet iránt az átlagnál jobban, de nem elszántan érdeklődő, színházba viszont rendszeresen járó ismerőseim között senki nem tudta, miről van szó. Én sem tudtam.)

Az Index cikkének már a második mondata – hasonlóan több vonatkozó íráshoz – gyorsan meg is adja azokat az elemeket, amelyek megegyeznek az előadásban és a pletykában, és amelyek alapján két kattintással kikereshető az információ: „A főszereplő egy befolyásos vidéki polgármester, aki sikert sikerre halmoz városában, ám családi élete egy csődtömeg: a felesége leszbikus lett, és egy olimpiai bajnokkal csalja.” Ezek után valószínűleg már minden néző úgy ül be a Katonába, hogy tudja, kikről van szó, és ismeri a sztori részleteit.

Mit kell ebből megírnia a sajtónak és mennyire kell figyelembe vennie ezt a kritikának? Ezekre a kérdésekre különböző válaszok születtek. Voltak olyan kisebb kulturális portálok, ahol ez az utalás egyáltalán nem jelent meg (Bájoló kulturális portál, Kútszéli Stílus, Uploaded Magazin), a klasszikus kritikák többsége röviden és meglehetősen homályosan tért ki rá, míg néhány írás szinte csak ezzel foglalkozott. Utóbbiak közé tartozik a Magyar Idők két publicisztikája, a Heti Válasz két cikke, illetve a vélhetőleg a legnagyobb közönséget elérő Index- és Origo-anyagok.

Fotók: Horváth Judit

A Népszabadság és a Színház.net kritikusai arra figyelmeztettek, hogy a pletykára és a valósággal való egyezésre való koncentrálás elrontja az élményt, nehezíti a megértést, de ezt már valószínűleg kevés néző kerülheti el. A Magyar Nemzet is így látta, de a szerző az alkotók hibájának tartotta, hogy „fontosabb lesz a pletyka, mint az előadás lényege”.Hasonlót írt a Ványa bácsi, amely szerint Pintér „a politikai bulvárt emeli az előadás középpontjába, a hatalom természetének újabb elemzése így erős mellékszál marad csak”. A Népszava szerint az a probléma, hogy a történet „felismerhető. És ez felvethet etikai kérdéseket. Lehet-e közszemlére tenni mások magánéletét? Sok tekintetben hajlok a nemleges válaszra.”

(Ezen a ponton kell közbevetnem, milyen bonyolult kérdés magánemberek magánéletének felismerhető ábrázolása a művészetben. Ebben a cikkben például több olyan németországi eset szerepel, amelyben pert nyert valaki egy könyv vagy film miatt. Jelen esetben azonban lehet úgy érvelni, hogy a pletykacikkekben szereplők mindhárman közszereplők, akiknek viszonyai ráadásul közpénzek sorsát is befolyásolják. Ha ez így van, akkor szinte biztosan nem jogsértő az előadás.)

A recepció további fő jellegzetességei közé tartozik annak a kiemelése, hogy Pintér Béla végre kőszínházban rendez. Több szerző szerint a társulatnak és Pintérnek is jót tett, hogy – ezt a kifejezést többen használják – „kimozdították őket a komfortzónájukból”. Meglepően sokan térnek ki rá, hogy A bajnok várhatóan nagy közönségsiker lesz. Szinte mindenki nagyon elismerően ír, egyesek egyenesen színháztörténeti jelentőséget emlegetnek (061.hu, Kútszéli Sítlus). A színészek a Pótszékfoglalót leszámítva mindenhol mennybe mennek.

A kritikus megjegyzés amúgy is kevés. A Magyar Nemzet szerint „ez a Pintér-rendezés is inkább való kamaraterembe, mint nagyszínpadra, s a színészek énekbeszéde bizonyos pillanatokban hagy kívánnivalót maga után.” A Pótszékfoglaló szerint a tragikus részek kevésbé működnek, míg a Ványa bácsi szerint a tévés betétek szervetlenek. „A bajnok érdekes, izgalmas előadás, új szín a Katona színpadán. Fontos része, de nem csúcsa Pintér Béla színházának.” – hangzik a verdikt ugyanott. A VS kritikusának is van valami kifogása, de egyszerűen nem értem, mi az: „Igaz, A bajnok érzésem szerint nem visz messzebb annál, amit akár mechanizmusként is jól ismerünk, ezt viszont önmagához arányosan, pompás alkotói munkával teszi.”

Bár mindenki megállapítja, hogy operát látunk és hallunk, a kritikák szerzői mégsem operakritikusok. A kivétel aNépszabadságba író Fáy Miklós, aki enyhít azon a problémán, hogy a kritika az énekesi és zeneszerzői teljesítmény értékelését leginkább néhány jól hangzó, de tartalmatlan fordulattal tudja le. A HVG-be író ismert oknyomozó újságíró szerint amúgy az operai ismeretek alapvető fontosságúak a megértéshez: „az eredeti opera ismeretében intellektuális élmény, de enélkül is felettébb szórakoztató.”

Külön kategóriát képeznek a Heti Válasz és a Magyar Idők cikkei. A hetilap online felületén először egy kritika jelent meg, amely azonban szinte kizárólag azzal foglalkozott, hogyan jelenik meg a politika a Katona színpadán. Nem mulasztotta el viszont, hogy felsorolja a „baloldali-liberális elit” közönségben helyet foglaló tagjait. A második írás, a Szőnyi Szilárdé, még különösebb darab. A szerző először a magánélet szentségének megsértését rója fel az előadásnak, majd erre való reakcióként hosszan vájkál a Katona igazgatójának magánéletében, hogy végül rámutasson: „miközben a színházi emberek hajlamosak a közélet élő, s egyben patyolattiszta lelkiismeretének szerepében tetszelegni, a kipellengérezett politikusokhoz hasonlóan ők sem mentesek az intrikától, bírvágytól, álnokságtól és kivagyiságtól.” A szerző számon kéri a rendezőt: „Pintér Béla mikor ír drámát egy színházigazgató szaftos magánéletéből?” (Ez a vád azért különösen abszurd, mert Pintér pont az a rendező, aki köztudottan a színházi élet számos figuráját, saját volt és jelenlegi munkatársait és mindenek előtt önmagát is folyamatosan színre viszi.)

A Magyar Idők kormánypárti napilap pedig egy rég nem látott műfajt, a kádárizmusban közkedvelt ún. feljelentő kritikát galvanizálta életre, amikor közölte: „Máté Gábor méltatlanná vált pozíciójára”, de „majd megszabadulunk tőle újra”. AHeti Válaszhoz hasonló ellentmondás keretében a szerző először nehezményezte a magánélet boncolgatását, majd nekiállt baloldali politikusok magánéletét boncolgatni. Ezt a kifogást helyezte történeti kontextusba a pár nappal később ugyanott megjelent írás, amely A magánélet szentsége a liberális bugyrokban címet viseli.

Emlékezetes előadás emlékezetes fogadtatását látjuk.

Fotók: Horváth Judit