…amellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha egy színház előadásai silányak voltak, a nézőket nem érdekelték, a kritika lehúzta őket, és a fenntartóval való párbeszéd során a vezetés nem volt nyitott arra, hogy mindezen változtasson. Ennek biztosan lenne következménye, de szerencsére jelenleg nincs ilyen fővárosi színház.

02_szalai bobrovniczky alexandra 001ff

Schiller Kata felvétele

Budapest főváros önkormányzata jelenleg 13 színház fenntartója. A kultúráért is felelős humán főpolgármester-helyettessel, Szalay-Bobrovniczky Alexandrával arról beszélgettünk, mit tekint a fenntartó közszolgálatnak, beleszól-e a színházak művészeti tevékenységébe, és mi alapján ítéli meg az egyes intézményekben folyó munkát.

Melyek most a főváros legfontosabb feladatai a színház területén?

Most alapvetően elég jól muzsikálnak a színházaink, és remélem, ez a továbbiakban is így fog maradni. Tavaly a meglévő működési támogatás mellé az összeg 130 százalékával többet tudtunk adni egy egymilliárd forintos pluszforrás révén. Ennek az összegnek több mint a felét idén is oda fogjuk tudni adni, és akkor a beruházásokról, fejlesztésekről még nem beszéltem. A tavalyi és az idei év pénzügyileg stabil működést tesz lehetővé, így ezen a téren sürgősen megoldandó feladatunk szerencsére nincsen. Az öt évre szóló fenntartói megállapodások megkötésekor rögzítünk bizonyos elvárásokat és mutatószámokat: ezek orientációt jelentenek azzal kapcsolatban is, melyik színház hogyan és milyen műfajban működik. Mi a budapesti színházi kerettel tudjuk egy kicsit irányítani a fókuszt: ennek a közel 140 millió forintnak a kiosztásához mi határozzuk meg az irányvonalakat. Itt olyan célokat próbálunk érvényesíteni, mint az ifjúsági nevelési programok, a kortárs magyar drámaírók műveinek színrevitele, illetve a fogyatékkal élők vagy a hátrányos helyzetű gyermekek színházba juttatása.

Az ilyen kezdeményezések elősegítésére kizárólag pénzügyi eszközei vannak a fővárosnak, vagy máshogyan is tudják ösztönözni a színházakat, mondjuk, a kortárs magyar drámák bemutatására?

Mi „csak” fenntartók vagyunk: abba nem szólunk bele, mit visznek színre a színházak. De a budapesti színházi keret elosztásakor sem olyan dolgokat kérünk, amikre ne lett volna már meg amúgy is az igény az intézményekben – például a háromnegyedükben már most is működik valamilyen beavató program.

Tapasztaltak visszaéléseket a pályázaton nyertesek körében?

Szerencsére még nem volt erre példa. A színhá-zaknak nem érdekük átverni a fenntartójukat: megjegyeznénk, ha valaki kiskapukat keresne, és lenne is következménye. De nem is feltételezném a színházakról, hogy csak le akarnák tudni a feladatokat. Elhivatott emberekről beszélünk.

Egyébként „tartalmilag”, művészileg vizsgálja a fenntartó a színházak működését, vagy csak az irányszámok teljesítésének ellenőrzésére van lehetősége?

A már említett fenntartói megállapodások rengeteg irányszámot rögzítenek az előadásszám-minimumtól a jegybevételek alsó határáig vagy a bemutatók mennyiségéig. Ezzel jól ki lehet jelölni azt az irányt, amit a fenntartó minimálisan elvár egy színháztól. Persze a színházaknak dolga a kísérletezés, a nem feltétlenül a teljes közönség számára értelmezhető előadások bemutatása is: olyan számokat alakítottunk ki a színházakkal közösen, amelyek így is tarthatóak. De azért a fenntartónak fontos, hogy az elköltött közpénzek a lehető legjobban hasznosuljanak, és olyan darabok szülessenek, amelyeket minél többen és minél szívesebben megnéznek. Ám abba természetesen nem szólunk bele, milyen repertoárt játsszanak vagy kivel dolgozzanak a színházak. A művészeti szabadságba abszolút semmilyen beleszólásunk nincsen. Ezt az Előadó-művészeti törvény is biztosítja a színházak számára.

Létezik ez alól kivétel? Nagy port kavart például, amikor az Újszínház Csurka István egy kései, antiszemita művét akarta műsorra tűzni.

Nem gondolom, hogy tehetnénk kivételt.

Akkor sem, ha törvénybe ütköző esetről – közösség elleni uszításról, gyűlöletkeltésről – lenne szó?

Nem áll rendelkezésünkre jogi eszköz arra, hogy beleszóljunk egy színház repertoárjába. De ha egy uszító darabot vinnének színre, és ennek a híre eljutna hozzánk még a premier előtt, akkor próbálnánk rá valamilyen megoldást találni. Például behívnánk a színház igazgatóját, és megbeszélnénk vele – ennél erősebb eszközünk nem áll rendelkezésünkre, mivel nem vagyunk hatóság.

Foglalkozik a fenntartó az irányszámok teljesítésén kívül a művészi színvonallal az új igazgató kinevezésekor? Befolyásolja a döntést, ha egy lejáró mandátumú, újra pályázó igazgató silány minőségű színházat működtetett?

A fővárosi fenntartású színházaink igazgatóinak személyéről – a szakmai bizottság véleményét mérlegelve – a munkáltatói jogkör gyakorlója, a fővárosi közgyűlés dönt, ami individuumokból áll. Én azt gondolom, amellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha egy színház előadásai silányak voltak, a nézőket nem érdekelték, a kritika lehúzta őket, és a fenntartóval való párbeszéd során a vezetés nem volt nyitott arra, hogy mindezen változtasson. Ennek biztosan lenne következménye, de szerencsére jelenleg nincs ilyen fővárosi színház.

Mi lenne a helyzet akkor, ha egy színház a kritika és a szakma által magasztalt, fontos, újító előadásokat mutatna be, de a közönség távol maradna, és nem teljesülnének az irányszámok?

Itt két szemlélet ütközik. Egyrészt a kultúrát nem szabad gazdasági kérdésként kezelni, fontos a művészeti érték, az edukáló, világképformáló, -tágító munka, amit nem lehet forintokban mérni. Másrészt a fővárosi önkormányzat forrásai is végesek, és ebből közszolgálati feladatként támogatja a színházakat, azaz az emberek pénzét adjuk nekik. De adhatunk-e mi a közpénzből olyan színházaknak, amelyek csak nagyon szűk réteget képesek megszólítani? Egy ilyen esetben biztosan megvizsgálnám, vajon nem érdemes-e másmilyen formában támogatni az adott intézményt, vagy maradjon úgy, ahogyan éppen működik. Nehéz kérdés.

Hogyan fogalmazza meg a főváros a közszolgálatiságot?

A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény és az Előadó-művészeti törvény rögzíti, milyen kulturális feladatokat kell ellátnia az önkormányzatoknak. Az nincs rögzítve, mi ezt hány intézményen keresztül tegyük meg, de a fővárosi színházak fenntartása természetesen mindenképpen ide tartozik. Ha a közszolgálatról beszélünk, fontos, hogy színes és széles legyen a paletta a szórakoztató intézményektől a művészszínházakig, és nagyon sok embert tudjunk kiszolgálni mindenféle műfajban és korosztályban. Fontos az is, hogy elérhető áron kínáljuk a kulturális időtöltési formát – ezért is fontos a főváros vagy az állam támogatása, hiszen anélkül a jegyárak az egekben lennének. Ezért nehéz igazán mindenféle állami támogatás – például a tao – nélkül működő magánszínházakról beszélni Magyarországon, hiszen a valós árakat az emberek nem tudnák megfizetni.

Az előadások tartalma tehát nem tényező a közszolgálatiság meghatározásában?

Olyan szempontból tényező, hogy a műfaji sokféleség – vagyis az, hogy művészszínházról, igényes szórakoztató színházról vagy gyerekszínházról beszélünk – a tartalmat is nyilván befolyásolja. A főváros és a színház közötti kétoldalú fenntartói megállapodásban van meghatározva a művészeti tartalom – például a célkitűzések és a különböző mutatószámok –, amelyet a munkájuk során figyelembe vesznek a színházak.

A szórakoztatás, a musical- vagy operettjátszás közszolgálat?

Nem a főváros vagy az állam feladata megmondani, hogy az embereknek mit kell nézniük. A közönségnek van igénye a szórakoztató műfajra. És a könnyebb előadásokban is olyan emberi teljesítmények vannak, amelyek indokolják, hogy ezeket is közszolgálatnak tekintsük. A színház nem lehet egy szűk elit kiváltsága.

Mégis, jobban kell támogatni a szórakoztatáson túlmutató, mélyebb tartalommal is bíró előadásokat létrehozó színházakat?

A fenntartó ezt kifejezésre tudja juttatni, amikor elosztja a forrásokat: nemcsak a számok alapján kell gondolkodnunk, hanem a művészeti érték alapján is. De számomra például a Centrál Színház Nem félünk a farkastól című előadása ugyanúgy nagyon komoly művészi értéket képvisel, ahogyan az Örkény vagy a Katona sok darabja.

Sokan úgy vélik, a szélesebb közönségrétegnek szóló, tehát a jegybevételre talán könnyebben szert tevő, szórakoztató színházakat jóval kisebb mértékben kellene támogatni, mint a művészszínházakat.

Ez a fővárosi támogatású színházak esetében lényegében megvalósul, ha összevetjük az egyes színházak támogatásait. Figyelemmel vagyunk arra, melyik színház mennyire tud élni a nagyobb jegyeladás nyújtotta lehetőségekkel, például a taóval.

Felmerülhet, hogy hosszú távon leválasszák a fővárosi támogatásról a szórakoztató színházakat?

A Centrál Színház esetében történt kísérlet a privatizálásra. Azt gondoljuk, ha egy színház meg tud állni a saját lábán – miközben adott esetben a kiemelt minősítése szerinti folyamatos állami támogatásra és a taóra továbbra is igényt tartanának –, az fantasztikusan nagy eredmény, ami a színház vezetősége és színészei munkáját dicséri. Ki is írtuk az erről szóló pályázatot, ami végül érvénytelen lett, úgyhogy még a jövő zenéje, megvalósulhat-e egy ilyen mintaprojekt.

Lehetséges lenne, hogy egy színház megálljon a saját lábán mindenféle állami támogatás nélkül?

Kételkedem benne: nem hiszem, hogy lenne olyan réteg, amely ki tudná és akarná fizetni a nem korrigált, valós jegyárakat.

Van olyan színház, amelynek a működését nem tekintik közszolgálatinak?

Biztosan elképzelhető lenne ilyen, de a közszolgáltatási szerződéssel igyekszünk megszűrni a támogatott színházak körét. Ha a saját intézményeinken keresztül nem tudunk ellátni valamilyen közfeladatot, akkor egy ilyen intézménnyel közszolgáltatási szerződést kötünk, például a FÜGE Egyesülettel, amely hiánypótló tevékenységet lát el a független előadó-művészek frekventáltabb bevonásával, az Átriummal mint angol nyelvű színházzal vagy a Közép-Európa Táncszínházzal. De figyelünk arra is, hogy ne legyen duplikáció: ha jönne még egy hasonló szervezet, velük valószínűleg már nem szerződnénk, csak ha olyan nóvummal rendelkezne, amely megalapozná ezt a döntést.

Hogyan értesül a fenntartó a színházak előadásainak minőségéről? A munkatársak saját tapasztalatai vagy kritikák, díjak, külföldi meghívások révén?

Ezek mindegyike alapján, és számít a megbízható működés is: a színházaknak tudniuk kell, meddig ér a takarójuk. A munkám miatt szerencsére én is nagyon sokat járok színházba, látom, milyen a minőség, mennyire vannak tele a nézőterek, hogyan kommunikálnak a közönséggel. És irányadóak a díjak, a kritikák, a nemzetközi kapcsolatok is. Mindezt együtt kell nézni, nem lehet kijelenteni, hogy valamelyik fontosabb lenne a többinél.

Ki egy színház tényleges tulajdonosa? Az adófizetők, a fenntartó, az igazgató?

Természetesen mindegyik. Mindenkinek tudnia kell, mi a saját dolga: akkor tud az egész jól működni, ha mindenki ezt teszi hozzá. Nekünk például nem dolgunk beleszólni a művészeti tartalomba, de feladatunk, hogy a lehető legjobb módon segítsük a színházaink működését és kiteljesedését. Az igazgatónak a társulat és a munkatársak felé is van felelőssége a művészi és gazdasági munka mellett. A fenntartó felelőssége pedig nem lenne értelmezhető a közönség figyelembevétele nélkül, hiszen minden előadás miattuk jön létre.

Többször felmerült – legutóbb a Magyar Teátrumi Társaság vetette fel –, hogy érdemes lehetne elhagyni a szakmai tanácsadó grémiumok szerepeltetését a színházigazgatók kinevezése során, hiszen sokszor úgy tűnik, úgyis a fenntartó akarata érvényesül. (Igaz, ez most éppen vidéki színházak kapcsán került szóba.) Erről mit gondol?

Ennek nem látom sok értelmét, hiszen a kinevezés nem úgy zajlik, hogy a főpolgármester átnézi a pályázók listáját, és rábök az egyik névre. Igenis nagyon fontosak a pályázatot részletesen ismerő, szakmailag megkérdőjelezhetetlen grémiumok – ahol persze a fenntartónak is van képviselője, hogy nekünk is legyen ott szemünk –, hiszen a szakmai bizottság véleményét is mérlegelve a közgyűlés dönt.

Mi a magyarázat arra, amikor látszólag mégsem olyan fontos a szakmai testület tanácsa? A fővárosi színházak esetében a legbotrányosabb ilyen eset az (ön kinevezése előtti) újszínházi igazgatóváltás volt.

Nem tisztem és nem is szeretnék mások nevében beszélni. A fenntartónak és így a főpolgármesternek természetesen van arra jogosítványa, hogy ne azt terjessze elő, akit a grémium ajánl – mert ez csak ajánlás.

Bálint András többször elmondta, hogy a főváros folyamatosan egyeztetett vele arról, ki lehetne a Radnóti Színház következő igazgatója. Végül szakmailag támadhatatlan döntés született, ugyanakkor elméletben mégis felvetődik: ezek szerint a kinevezéskor számíthatnak a pályázaton, pályáztatási eljáráson kívül eső szempontok is?

Én valószínűleg ugyanazt tettem volna, amit a főpolgármester úr. Speciális helyzet, ha valaki ilyen sokáig igazgat egy színházat, így annak művészi teljesítménye, eredményei összeforrtak a nevével. Fontos egy olyan ember véleménye, aki minden folyamatot ennyire átlát. Ugyanakkor a megbeszélés nem úgy zajlott, hogy „Kedves András, nevezd meg az utódodat, és én beírom a nevét a kipontozott helyre”. Az ő véleménye is egy volt a sok szempont közül.

De ha pesszimistán közelítjük meg a kérdést, azt is gondolhatnánk, ezen az alapon lehet majd szempont például a Katona József Színház következő igazgatói pályázatánál, hogy a jelenlegi igazgatás alatt bemutatták Pintér Béla darabját, amely kellemetlenül érintett egy mai kormánypárti politikust.

Nem hiszem, hogy valaha ilyen beszélgetésre kerülhetne sor, és ez a téma most sincs napirenden. Az előadást a következő hetekben fogom megnézni, ezért művészeti szempontból nem szeretném megítélni most a darabot, de amit a konkrét tartalmáról tudok, az számomra bőven túllépte a jó ízlés határát. Pintér Béla munkásságát nagyra tartom, de mindig megfontolandó az, hogy mennyire szabad belépnünk mások magánéletébe. Ennek ellenére pár nappal a bemutató után egy színpadon álltunk Máté Gáborral az Irodalom Éjszakáján, és jelenleg is ugyanolyan jó a szakmai együttműködésünk, mint azelőtt. Ez semmilyen módon nem fogja befolyásolni, hogy milyen fenntartói viszonya van a fővárosnak a Katona József Színházzal, sem pedig azt, hogy a pályázatot a jövőben hogyan fogják értékelni.

Milyen eredménye volt a Staféta programnak?

Az eddigi munkánk büszkesége ez a program, ami, azt hiszem, nemcsak gesztusként fontos, hanem tényleg jelentett valamit azoknak a független előadóművészeknek, akik pályázni tudtak. A főváros és a FÜGE tavaly először hirdette meg a meghívásos pályázatot, de szeretnénk, ha hagyomány lenne belőle. A programmal átjárást teremtünk a lét és nemlét határán táncoló független szervezetek és a biztos háttérrel rendelkező színházak között. Idén erre 20 millió forintot tudott szánni az önkormányzat, ebből közel 18 millió forintot színtisztán a pályázatokra osztottunk ki, és ez a pénz nagyon jól tudott hasznosulni: maximum 3 millió forintra lehetett pályázni, és a 13 jelentkezőből 9 produkció meg is tudott valósulni. Ezek a kis összegek is rengeteget jelentenek a társulatoknak.

Ugyanekkor ez azt is jelenti: ha csak még 20 millió forinttal többet tudnának ilyen célra csoportosítani, már ezzel a – feltételezem, az önkormányzat büdzséjéhez képest kifejezetten kis – összeggel a függetlenek rengeteg problémáját meg lehetne oldani.

Azért ez sajnos nem ilyen egyszerű. Mi ugródeszkát tudunk adni azoknak a függetleneknek, akik kicsik, nem működnek régóta, és adott esetben a minisztériumon keresztül sem tudnak lehetőséghez jutni. A Staféta inkább azt mutatta meg, hogy a kisebb pályázatoknak is van létjogosultságuk. Mintaprogramként indítottuk, szeretnénk folytatni és akár bővíteni is: a konzekvenciákat mindenesetre le fogjuk vonni.

Az interjút készítette: Kovács Bálint

Facebook Comments