…amellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha egy színház előadásai silányak voltak, a nézőket nem érdekelték, a kritika lehúzta őket, és a fenntartóval való párbeszéd során a vezetés nem volt nyitott arra, hogy mindezen változtasson. Ennek biztosan lenne következménye, de szerencsére jelenleg nincs ilyen fővárosi színház.

Schiller Kata felvétele

Budapest főváros önkormányzata jelenleg 13 színház fenntartója. A kultúráért is felelős humán főpolgármester-helyettessel, Szalay-Bobrovniczky Alexandrával arról beszélgettünk, mit tekint a fenntartó közszolgálatnak, beleszól-e a színházak művészeti tevékenységébe, és mi alapján ítéli meg az egyes intézményekben folyó munkát.

– Melyek most a főváros legfontosabb feladatai a színház területén?

– Most alapvetően elég jól muzsikálnak a színházaink, és remélem, ez a továbbiakban is így fog maradni. Tavaly a meglévő működési támogatás mellé az összeg 130 százalékával többet tudtunk adni egy egymilliárd forintos pluszforrás révén. Ennek az összegnek több mint a felét idén is oda fogjuk tudni adni, és akkor a beruházásokról, fejlesztésekről még nem beszéltem. A tavalyi és az idei év pénzügyileg stabil működést tesz lehetővé, így ezen a téren sürgősen megoldandó feladatunk szerencsére nincsen. Az öt évre szóló fenntartói megállapodások megkötésekor rögzítünk bizonyos elvárásokat és mutatószámokat: ezek orientációt jelentenek azzal kapcsolatban is, melyik színház hogyan és milyen műfajban működik. Mi a budapesti színházi kerettel tudjuk egy kicsit irányítani a fókuszt: ennek a közel 140 millió forintnak a kiosztásához mi határozzuk meg az irányvonalakat. Itt olyan célokat próbálunk érvényesíteni, mint az ifjúsági nevelési programok, a kortárs magyar drámaírók műveinek színrevitele, illetve a fogyatékkal élők vagy a hátrányos helyzetű gyermekek színházba juttatása.

– Az ilyen kezdeményezések elősegítésére kizárólag pénzügyi eszközei vannak a fővárosnak, vagy máshogyan is tudják ösztönözni a színházakat, mondjuk, a kortárs magyar drámák bemutatására?

– Mi „csak” fenntartók vagyunk: abba nem szólunk bele, mit visznek színre a színházak. De a budapesti színházi keret elosztásakor sem olyan dolgokat kérünk, amikre ne lett volna már meg amúgy is az igény az intézményekben – például a háromnegyedükben már most is működik valamilyen beavató program.

– Tapasztaltak visszaéléseket a pályázaton nyertesek körében?

– Szerencsére még nem volt erre példa. A színhá-zaknak nem érdekük átverni a fenntartójukat: megjegyeznénk, ha valaki kiskapukat keresne, és lenne is következménye. De nem is feltételezném a színházakról, hogy csak le akarnák tudni a feladatokat. Elhivatott emberekről beszélünk.

– Egyébként „tartalmilag”, művészileg vizsgálja a fenntartó a színházak működését, vagy csak az irányszámok teljesítésének ellenőrzésére van lehetősége?

– A már említett fenntartói megállapodások rengeteg irányszámot rögzítenek az előadásszám-minimumtól a jegybevételek alsó határáig vagy a bemutatók mennyiségéig. Ezzel jól ki lehet jelölni azt az irányt, amit a fenntartó minimálisan elvár egy színháztól. Persze a színházaknak dolga a kísérletezés, a nem feltétlenül a teljes közönség számára értelmezhető előadások bemutatása is: olyan számokat alakítottunk ki a színházakkal közösen, amelyek így is tarthatóak. De azért a fenntartónak fontos, hogy az elköltött közpénzek a lehető legjobban hasznosuljanak, és olyan darabok szülessenek, amelyeket minél többen és minél szívesebben megnéznek. Ám abba természetesen nem szólunk bele, milyen repertoárt játsszanak vagy kivel dolgozzanak a színházak. A művészeti szabadságba abszolút semmilyen beleszólásunk nincsen. Ezt az Előadó-művészeti törvény is biztosítja a színházak számára.

– Létezik ez alól kivétel? Nagy port kavart például, amikor az Újszínház Csurka István egy kései, antiszemita művét akarta műsorra tűzni.

– Nem gondolom, hogy tehetnénk kivételt.

– Akkor sem, ha törvénybe ütköző esetről – közösség elleni uszításról, gyűlöletkeltésről – lenne szó?

– Nem áll rendelkezésünkre jogi eszköz arra, hogy beleszóljunk egy színház repertoárjába. De ha egy uszító darabot vinnének színre, és ennek a híre eljutna hozzánk még a premier előtt, akkor próbálnánk rá valamilyen megoldást találni. Például behívnánk a színház igazgatóját, és megbeszélnénk vele – ennél erősebb eszközünk nem áll rendelkezésünkre, mivel nem vagyunk hatóság.

– Foglalkozik a fenntartó az irányszámok teljesítésén kívül a művészi színvonallal az új igazgató kinevezésekor? Befolyásolja a döntést, ha egy lejáró mandátumú, újra pályázó igazgató silány minőségű színházat működtetett?

– A fővárosi fenntartású színházaink igazgatóinak személyéről – a szakmai bizottság véleményét mérlegelve – a munkáltatói jogkör gyakorlója, a fővárosi közgyűlés dönt, ami individuumokból áll. Én azt gondolom, amellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha egy színház előadásai silányak voltak, a nézőket nem érdekelték, a kritika lehúzta őket, és a fenntartóval való párbeszéd során a vezetés nem volt nyitott arra, hogy mindezen változtasson. Ennek biztosan lenne következménye, de szerencsére jelenleg nincs ilyen fővárosi színház.

– Mi lenne a helyzet akkor, ha egy színház a kritika és a szakma által magasztalt, fontos, újító előadásokat mutatna be, de a közönség távol maradna, és nem teljesülnének az irányszámok?

– Itt két szemlélet ütközik. Egyrészt a kultúrát nem szabad gazdasági kérdésként kezelni, fontos a művészeti érték, az edukáló, világképformáló, -tágító munka, amit nem lehet forintokban mérni. Másrészt a fővárosi önkormányzat forrásai is végesek, és ebből közszolgálati feladatként támogatja a színházakat, azaz az emberek pénzét adjuk nekik. De adhatunk-e mi a közpénzből olyan színházaknak, amelyek csak nagyon szűk réteget képesek megszólítani? Egy ilyen esetben biztosan megvizsgálnám, vajon nem érdemes-e másmilyen formában támogatni az adott intézményt, vagy maradjon úgy, ahogyan éppen működik. Nehéz kérdés.

– Hogyan fogalmazza meg a főváros a közszolgálatiságot?

– A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény és az Előadó-művészeti törvény rögzíti, milyen kulturális feladatokat kell ellátnia az önkormányzatoknak. Az nincs rögzítve, mi ezt hány intézményen keresztül tegyük meg, de a fővárosi színházak fenntartása természetesen mindenképpen ide tartozik. Ha a közszolgálatról beszélünk, fontos, hogy színes és széles legyen a paletta a szórakoztató intézményektől a művészszínházakig, és nagyon sok embert tudjunk kiszolgálni mindenféle műfajban és korosztályban. Fontos az is, hogy elérhető áron kínáljuk a kulturális időtöltési formát – ezért is fontos a főváros vagy az állam támogatása, hiszen anélkül a jegyárak az egekben lennének. Ezért nehéz igazán mindenféle állami támogatás – például a tao – nélkül működő magánszínházakról beszélni Magyarországon, hiszen a valós árakat az emberek nem tudnák megfizetni.

– Az előadások tartalma tehát nem tényező a közszolgálatiság meghatározásában?

– Olyan szempontból tényező, hogy a műfaji sokféleség – vagyis az, hogy művészszínházról, igényes szórakoztató színházról vagy gyerekszínházról beszélünk – a tartalmat is nyilván befolyásolja. A főváros és a színház közötti kétoldalú fenntartói megállapodásban van meghatározva a művészeti tartalom – például a célkitűzések és a különböző mutatószámok –, amelyet a munkájuk során figyelembe vesznek a színházak.

– A szórakoztatás, a musical- vagy operettjátszás közszolgálat?

– Nem a főváros vagy az állam feladata megmondani, hogy az embereknek mit kell nézniük. A közönségnek van igénye a szórakoztató műfajra. És a könnyebb előadásokban is olyan emberi teljesítmények vannak, amelyek indokolják, hogy ezeket is közszolgálatnak tekintsük. A színház nem lehet egy szűk elit kiváltsága.

– Mégis, jobban kell támogatni a szórakoztatáson túlmutató, mélyebb tartalommal is bíró előadásokat létrehozó színházakat?

– A fenntartó ezt kifejezésre tudja juttatni, amikor elosztja a forrásokat: nemcsak a számok alapján kell gondolkodnunk, hanem a művészeti érték alapján is. De számomra például a Centrál Színház Nem félünk a farkastól című előadása ugyanúgy nagyon komoly művészi értéket képvisel, ahogyan az Örkény vagy a Katona sok darabja.

– Sokan úgy vélik, a szélesebb közönségrétegnek szóló, tehát a jegybevételre talán könnyebben szert tevő, szórakoztató színházakat jóval kisebb mértékben kellene támogatni, mint a művészszínházakat.

– Ez a fővárosi támogatású színházak esetében lényegében megvalósul, ha összevetjük az egyes színházak támogatásait. Figyelemmel vagyunk arra, melyik színház mennyire tud élni a nagyobb jegyeladás nyújtotta lehetőségekkel, például a taóval.

– Felmerülhet, hogy hosszú távon leválasszák a fővárosi támogatásról a szórakoztató színházakat?

– A Centrál Színház esetében történt kísérlet a privatizálásra. Azt gondoljuk, ha egy színház meg tud állni a saját lábán – miközben adott esetben a kiemelt minősítése szerinti folyamatos állami támogatásra és a taóra továbbra is igényt tartanának –, az fantasztikusan nagy eredmény, ami a színház vezetősége és színészei munkáját dicséri. Ki is írtuk az erről szóló pályázatot, ami végül érvénytelen lett, úgyhogy még a jövő zenéje, megvalósulhat-e egy ilyen mintaprojekt.

– Lehetséges lenne, hogy egy színház megálljon a saját lábán mindenféle állami támogatás nélkül?

– Kételkedem benne: nem hiszem, hogy lenne olyan réteg, amely ki tudná és akarná fizetni a nem korrigált, valós jegyárakat.

– Van olyan színház, amelynek a működését nem tekintik közszolgálatinak?

– Biztosan elképzelhető lenne ilyen, de a közszolgáltatási szerződéssel igyekszünk megszűrni a támogatott színházak körét. Ha a saját intézményeinken keresztül nem tudunk ellátni valamilyen közfeladatot, akkor egy ilyen intézménnyel közszolgáltatási szerződést kötünk, például a FÜGE Egyesülettel, amely hiánypótló tevékenységet lát el a független előadó-művészek frekventáltabb bevonásával, az Átriummal mint angol nyelvű színházzal vagy a Közép-Európa Táncszínházzal. De figyelünk arra is, hogy ne legyen duplikáció: ha jönne még egy hasonló szervezet, velük valószínűleg már nem szerződnénk, csak ha olyan nóvummal rendelkezne, amely megalapozná ezt a döntést.

– Hogyan értesül a fenntartó a színházak előadásainak minőségéről? A munkatársak saját tapasztalatai vagy kritikák, díjak, külföldi meghívások révén?

– Ezek mindegyike alapján, és számít a megbízható működés is: a színházaknak tudniuk kell, meddig ér a takarójuk. A munkám miatt szerencsére én is nagyon sokat járok színházba, látom, milyen a minőség, mennyire vannak tele a nézőterek, hogyan kommunikálnak a közönséggel. És irányadóak a díjak, a kritikák, a nemzetközi kapcsolatok is. Mindezt együtt kell nézni, nem lehet kijelenteni, hogy valamelyik fontosabb lenne a többinél.

– Ki egy színház tényleges tulajdonosa? Az adófizetők, a fenntartó, az igazgató?

– Természetesen mindegyik. Mindenkinek tudnia kell, mi a saját dolga: akkor tud az egész jól működni, ha mindenki ezt teszi hozzá. Nekünk például nem dolgunk beleszólni a művészeti tartalomba, de feladatunk, hogy a lehető legjobb módon segítsük a színházaink működését és kiteljesedését. Az igazgatónak a társulat és a munkatársak felé is van felelőssége a művészi és gazdasági munka mellett. A fenntartó felelőssége pedig nem lenne értelmezhető a közönség figyelembevétele nélkül, hiszen minden előadás miattuk jön létre.

– Többször felmerült – legutóbb a Magyar Teátrumi Társaság vetette fel –, hogy érdemes lehetne elhagyni a szakmai tanácsadó grémiumok szerepeltetését a színházigazgatók kinevezése során, hiszen sokszor úgy tűnik, úgyis a fenntartó akarata érvényesül. (Igaz, ez most éppen vidéki színházak kapcsán került szóba.) Erről mit gondol?

– Ennek nem látom sok értelmét, hiszen a kinevezés nem úgy zajlik, hogy a főpolgármester átnézi a pályázók listáját, és rábök az egyik névre. Igenis nagyon fontosak a pályázatot részletesen ismerő, szakmailag megkérdőjelezhetetlen grémiumok – ahol persze a fenntartónak is van képviselője, hogy nekünk is legyen ott szemünk –, hiszen a szakmai bizottság véleményét is mérlegelve a közgyűlés dönt.

– Mi a magyarázat arra, amikor látszólag mégsem olyan fontos a szakmai testület tanácsa? A fővárosi színházak esetében a legbotrányosabb ilyen eset az (ön kinevezése előtti) újszínházi igazgatóváltás volt.

– Nem tisztem és nem is szeretnék mások nevében beszélni. A fenntartónak és így a főpolgármesternek természetesen van arra jogosítványa, hogy ne azt terjessze elő, akit a grémium ajánl – mert ez csak ajánlás.

– Bálint András többször elmondta, hogy a főváros folyamatosan egyeztetett vele arról, ki lehetne a Radnóti Színház következő igazgatója. Végül szakmailag támadhatatlan döntés született, ugyanakkor elméletben mégis felvetődik: ezek szerint a kinevezéskor számíthatnak a pályázaton, pályáztatási eljáráson kívül eső szempontok is?

– Én valószínűleg ugyanazt tettem volna, amit a főpolgármester úr. Speciális helyzet, ha valaki ilyen sokáig igazgat egy színházat, így annak művészi teljesítménye, eredményei összeforrtak a nevével. Fontos egy olyan ember véleménye, aki minden folyamatot ennyire átlát. Ugyanakkor a megbeszélés nem úgy zajlott, hogy „Kedves András, nevezd meg az utódodat, és én beírom a nevét a kipontozott helyre”. Az ő véleménye is egy volt a sok szempont közül.

– De ha pesszimistán közelítjük meg a kérdést, azt is gondolhatnánk, ezen az alapon lehet majd szempont például a Katona József Színház következő igazgatói pályázatánál, hogy a jelenlegi igazgatás alatt bemutatták Pintér Béla darabját, amely kellemetlenül érintett egy mai kormánypárti politikust.

– Nem hiszem, hogy valaha ilyen beszélgetésre kerülhetne sor, és ez a téma most sincs napirenden. Az előadást a következő hetekben fogom megnézni, ezért művészeti szempontból nem szeretném megítélni most a darabot, de amit a konkrét tartalmáról tudok, az számomra bőven túllépte a jó ízlés határát. Pintér Béla munkásságát nagyra tartom, de mindig megfontolandó az, hogy mennyire szabad belépnünk mások magánéletébe. Ennek ellenére pár nappal a bemutató után egy színpadon álltunk Máté Gáborral az Irodalom Éjszakáján, és jelenleg is ugyanolyan jó a szakmai együttműködésünk, mint azelőtt. Ez semmilyen módon nem fogja befolyásolni, hogy milyen fenntartói viszonya van a fővárosnak a Katona József Színházzal, sem pedig azt, hogy a pályázatot a jövőben hogyan fogják értékelni.

– Milyen eredménye volt a Staféta programnak?

– Az eddigi munkánk büszkesége ez a program, ami, azt hiszem, nemcsak gesztusként fontos, hanem tényleg jelentett valamit azoknak a független előadóművészeknek, akik pályázni tudtak. A főváros és a FÜGE tavaly először hirdette meg a meghívásos pályázatot, de szeretnénk, ha hagyomány lenne belőle. A programmal átjárást teremtünk a lét és nemlét határán táncoló független szervezetek és a biztos háttérrel rendelkező színházak között. Idén erre 20 millió forintot tudott szánni az önkormányzat, ebből közel 18 millió forintot színtisztán a pályázatokra osztottunk ki, és ez a pénz nagyon jól tudott hasznosulni: maximum 3 millió forintra lehetett pályázni, és a 13 jelentkezőből 9 produkció meg is tudott valósulni. Ezek a kis összegek is rengeteget jelentenek a társulatoknak.

– Ugyanekkor ez azt is jelenti: ha csak még 20 millió forinttal többet tudnának ilyen célra csoportosítani, már ezzel a – feltételezem, az önkormányzat büdzséjéhez képest kifejezetten kis – összeggel a függetlenek rengeteg problémáját meg lehetne oldani.

– Azért ez sajnos nem ilyen egyszerű. Mi ugródeszkát tudunk adni azoknak a függetleneknek, akik kicsik, nem működnek régóta, és adott esetben a minisztériumon keresztül sem tudnak lehetőséghez jutni. A Staféta inkább azt mutatta meg, hogy a kisebb pályázatoknak is van létjogosultságuk. Mintaprogramként indítottuk, szeretnénk folytatni és akár bővíteni is: a konzekvenciákat mindenesetre le fogjuk vonni.

Az interjút készítette: Kovács Bálint