A mindenkori hatalom politikai színezete és a közösségi hagyományok felől nézve megkülönböztethető egy szociális és egy piaci megoldási irány.

A közsszolgálatiság médiaelméleti fogalma az 1920-as évekre tekint vissza. Eszerint a BBC szerepfelfogásában jelenik meg. A negyvenes évek végén kezd kialakulni amerikai változata. Fokozatosan terjed el Európában, a rádió, majd a televízió térhódításával nagyjából párhuzamosan. Lényege az, hogy az állam vállalja, hogy a területén sugárzott elektronikus média a tájékoztatás, a tanulás és a szórakozás – esetenként tovább részletezhető emancipációs feladatkörökkel, mint például a kisebbségeknek nyújtott médiafelület – olcsón és teljes körűen elérhető legyen. A közszolgálatiság számos koncepcióját áttekintve azt mondhatnók, hogy két misszió találkozása: az ellenőrizhető minőségű információhoz (hírhez, tudáshoz) való emberi alapjog elismerése és e jog gyakorlásának állami biztosítása. Ha abból indulunk ki, hogy az állam végső soron a társadalom megbízottja a politikai választások által, akkor a közszolgálatiság úgy is felfogható, mint a társadalom saját maga számára nyitva tartott tájékozódási ablaka a világra, amelynek elvi és anyagi fenntartását az államon keresztül teszi lehetővé önmaga számára.

A mindenkori hatalom politikai színezete és a közösségi hagyományok felől nézve megkülönböztethető egy szociális és egy piaci megoldási irány. Míg a szociális megoldás szabály szerint széles körű tartalomszolgáltatást preferál, amelyben a lehető legtöbb társadalmi csoport hírigénye, tudásigénye és kulturális igénye kielégül, addig a piaci oldal a fizetőképesség függvényévé teszi potenciálisan minden információ elérhetőségét. Utóbbiak azzal kritizálják a szociális felfogást, hogy az szükségképpen nagyobb infrastruktúrát tart fenn, mint amekkorára ténylegesen igény van, illetve azzal, hogy a széles körű közszolgálati szerep óhatatlanul politikai besimulást követel e finanszírozott piac szereplőitől, beleértve a közönséget is. Magyarán: ha fizetek, azt veszem meg, amit választottam, ha viszont kapom, nem én döntöm el, hogy mi van benne. Erre a másik oldal úgy válaszol, hogy a kereskedelmi médiára bízott információ és tudáspiac társadalmilag igazságtalan, és ellentmond az állam feladatának, hogy az minél reprezentatívabb és nem profitorientált módon igyekezzen lefedni a közönség ellátását hírrel, tudománnyal és szórakozással. Eszerint ugyanúgy, ahogy az államnak meg kell oldania, hogy a tárgyilagos tájékoztatás és a társadalmi vitákban való részvétel ne csak pénz, vagyis piaci siker kérdése legyen (például legyen roma rádió és tényfeltáró műsor a drogosokról és a menekültekről is), hanem az állam is fenntartson legalább fórumokat, ahol ezek életben maradhatnak. Ennek a koncepciónak része az is, hogy a művészet (különösen a sajátosan nyilvános jellegénél fogva) ugyancsak megérdemel állami fenntartást.

Napjainkban a közszolgálatiság válsága részben technológiai, részben piaci okokra vezethető vissza. A globális médiatechnológia nagy tömegeket választott le a korábban nemzetállami szinten egységesített közmédia közönségéről. Ugyanakkor a kereskedelmi média sok esetben úgy dönt, hogy színvonalas közszolgálati típusú tartalmat sugároz, vagyis átveszi az állami média egyes szerepköreit. A veszély az, ha a jogosan igényelt tudástartalmak senki földjére kerülnek, és sem az állam nem viselkedik fórumok elfogulatlan fenntartójaként, sem a piac nem független az amúgy is elfogult államtól, de ugyanakkor a maga piaci érdekeitől sem; vagyis ha a piac nagy szereplőinek és az államnak jelenleg az egész euro-atlanti világban látható lepaktálásában végül a tájékozódáshoz való említett alapjog biztosítása sérül leginkább.

Facebook Comments