A Centrál egy igényes bulvárszínház, így nem feltétlen indokolt az önkormányzati tulajdon. Igaz, ha ezt az érvelést elfogadjuk, eladósorba kellene kerülni a többi szórakoztató színháznak is.

Mire lapunk megjelenik, talán már tudható, hogy második nekirugaszkodásra belevág-e a budapesti önkormányzat a Centrál Színház privatizálásába. A Centrál egy igényes bulvárszínház, így nem feltétlen indokolt az önkormányzati tulajdon. Igaz, ha ezt az érvelést elfogadjuk, eladósorba kellene kerülni a többi szórakoztató színháznak is. Ám ezen a fronton épp az ellenkezőjét láthatjuk, az Operettszínház büdzséje fokozatosan nő, sőt fővárosi színházból állami tulajdonba került, kiemelt státuszú teátrumként. Tehát a lépésben, már ha megtörténik, nem kereshetünk rendszerszintű modellt. Ráadásul a Centrált már korábban is megérintette a privatizáció szele.

Bodrogi Gyula, Csala Zsuzsa, Schilling Árpád

Az akkor még Vidám Színpadnak nevezett, vígjátékokat és bohózatokat játszó teátrumot jelentő kht. felét 1999-ben az igazgató, Bodrogi Gyula vette meg azzal az ígérettel, hogy piaci forrásokat von be. Ám a vegyes tulajdonlás nem vált be. Az önkormányzat visszavásárolta Bodrogi tulajdonrészét, és pályázattal 2002-ben Bóka B. László újságírót nevezte ki a teátrum élére. A hozzá nem értő zsurnaliszta csak tovább rontott a helyzeten. Több mint 80 millióra kúszott az adósságállomány, a színészek és a közönség is elégedetlen volt. A fővárosi önkormányzat számára egyre kínosabbá vált az ügy, menesztette Bókát, és 2003-ban a színház bezárását fontolgatta. Puskás állítólag ezt az autójában ülve hallotta a rádióban, rögtön megfordult, és az önkormányzathoz hajtott. „Azt mondtam: hozok öt előadást, amivel újraindítom a színházat” – mesélte a történetet korábban egy interjúban. A folyamatban lévő ügy miatt most nem kívánt nyilatkozni lapunknak. Úgy tudjuk, már akkor felajánlotta, hogy megvásárolja a színházat, de az önkormányzat nem ment bele. Holott Puskás érvelése szerint az öt előadás – melyek közül négy Shakespeare-vígjáték volt – az ő tulajdona volt, így ezeket, ahogy ő fogalmazott, apportként vitte a színházba, tehát ezért akár tulajdonrészt is kaphatott volna.

De miért is van az embernek öt színházi előadása? Puskás úgy gondolta, lehet állami gyámkodás nélkül is színházat csinálni. Egy amerikai filmes gázsijából hozta létre az előadásokat, az volt a terve, hogy vidéki teátrumokba viszi el azokat, afféle utazó színházként. Az igazsághoz tartozik, hogy Puskás számára is megkönnyebbülés volt, hogy az előadásokat a Vidám Színpadnak adhatja, mert a célcsoport nem nagyon kapkodott utánuk. Ám ajánlata azért is volt vonzó az önkormányzat számára, mert megígérte, hogy nem kér elődjénél több támogatást, sőt a tetemes adósságot is visszafizeti. Így aztán – miután az MSZP által proponált Kalmár Tibort, aki a régi kabaré-vonalat vitte volna tovább, kiütötte a nyeregből – először egy esztendőre kinevezték válságkezelőnek a színház élére. Később emelkedett ugyan a teátrum támogatása, és az adósság egy részét is elengedték, de Puskás tényleg megmentette a színházat akkor. Pontosabban újat hozott létre helyette. Lecserélte a színház nevét, a – többek között Csala Zsuzsa fémjelezte – társulatot, a repertoárt és a közönséget is. A kisszínpadon a Krétakör Mizantrópja ment, Novák Eszter rendezésében pedig bemutatták Barta Lajos Szerelem című művét, ami díjat érdemelt a POSZT-on. Ugyanakkor hamar világossá vált Puskás számára, hogy nem engedheti meg magának, hogy művészszínházi irányba induljon el; mint korábban felidézte: „A Krétakör Színházat azért fogadtam be, hogy tisztítsam a levegőt. Viszont például a Kasimir és Karoline című előadásuk befuccsolt. Nem szerették. 150-en ültek egy-egy előadáson a 435 helyett.” Jobban ment a S.Ö.R. és a G.Ö.R.CS. Néhány év alatt aztán rátalált a saját hangjára a Centrál, a jól bevált Broadway-darabokkal. A néhány fős, ám sztárszereposztással színre kerülő darabok költséghatékonyan működnek, igaz, nagyobb zenés produkciókat is bevállal mostanság. De megfordult itt többek között Bozsik Yvette, Haumann Péter, Rudolf Péter és Cserhalmi György is. Ma a legtöbb darabot Puskás rendezi, és felesége, Básti Juli is gyakorta szerepet kap bennük. Hét év alatt – csökkenő fenntartói támogatás mellett – csaknem megduplázta a közönséget, illetve megtriplázta a bevételt.

Színházat vegyenek

„11 éve önálló, felnőtt, önmagáért felelősséget vállaló magányos utat járunk, erre kényszerített minket a színház múltja és a főváros szándéka. Viszont ehhez nem jártak a megfelelő szabadsági fokok. Ha megkövetelik, hogy gyakorlatilag úgy működjünk, mint egy magánszínház, akkor teremtsük meg ezt a helyzetet papíron is” – fejtegette korábban a direktor. Nem véletlen tehát, hogy többször nekifutott, hogy megvásárolja – a félig meddig családi – színházat. Legtovább 2014-ben jutott. Június végén határozott a Fővárosi Közgyűlés a Centrál Színház magánosításáról, a pályázatra egyedül Puskás Tamás jelentkezett. Nincs ezen mit csodálni, hiszen a pályázat, bár nyilvános volt, egyenesen Puskásra volt kiírva. Szerepelt benne például, hogy a vevő kötelessége a „színház művészeti profiljának megtartása, a repertoár tovább játszása”, sőt az is, hogy Puskást igazgatói mandátumának 2016 elején történő lejártáig alkalmaznia kell.

A színház értékét a Budapest Főváros Vagyonkezelő Központ Zrt. mérte fel, és azt – 42 százalékos diszkontálás után – 192 millió forintban állapította meg. Ennyi szerepelt a pályázatban is minimális vételárként. Ám hiába volt jelentős tartalék a színházban, ez az összeg egy nonprofit kft.-ből nem vehető ki olyan könnyedén, például osztalékként, mint egy forprofit vállalkozásból, hanem a közhasznú működésre fordítandó. Így Puskás akkori érvelése szerint ez az ár nem tükrözte a színház valóságos piaci értékét. Túlságosan magas volt számára, még akkor is, ha csupán 30 százalékát kellett volna kifizetnie a szerződéskötéskor, a többit öt év alatt törleszthette volna. De végül, fogcsikorgatva bár, megajánlotta a vételárat, ám a havi nettó 6,7 millió forint összegű elvárt bérleti díjnál jóval kevesebbet kínált. Így aztán a Főváros eredménytelennek nyilvánította a pályázatot 2015 elején. Az év nyarán aztán újraindultak a tárgyalások, Puskás bizonyos vis maior helyzetekben – például a TAO vagy a fennálló állami támogatási rendszer gyökeres változása esetén – visszaadta volna a színházat a korábbi tulajdonosnak. Ám ezt a passzust az utolsó pillanatban a Főváros kivette a szerződésből, így az óvatos igazgató visszalépett.

Túl sok a pénz

Azért nem jöhetett a bolt, mert a kft.-ben, hála a korábbi évek takarékos gazdálkodásának, nagyon sok pénz halmozódott fel. A 2014-es mérleg szerint 300 milliós pénzeszköze, több mint 200 milliós saját tőkéje volt. Az önkormányzat attól tarthatott, hogy a vagyon elkótyavetyélésével vádolják meg, ha egy pénzzel teli bukszát – még ha csak apróban lehet is kivenni belőle a pénzt – odahajít valakinek. Aki ráadásul nem is a „mi kutyánk kölyke”. (Hiszen a Játékszín privatizációja esetén az MNV Zrt. például úgy mérette fel a színház vagyonát, hogy nem számolt a „folyamatos jövőbeni működéssel”. Így aztán a máig használt berendezési tárgyak zömét, díszleteket, szoftvereket, projektort, jegynyomtatókat, hangfalakat, erősítőket, fénypultot, reflektorokat, mikrofonokat értéktelennek nyilvánították – hiszen ezek, az előadások jogaival együtt csak egy működő színházban érnek valamit. Így lett egy jól működő, népszerű színház vagyonértéke 2,9 millió forint.)

Fontos leszögezni, hogy akkor és most is a Főváros 100 százalékos tulajdonában lévő Centrál Színház Nonprofit Kft., illetve a színházi funkcióhoz kötődő nem beépített vagyonelemek – tehát díszletek, lámpák stb. – privatizációjáról van szó. A Révai utcai, 1883 óta színházként használt épület a Fővárosé marad, arra csak tízéves bérleti jogot kap a kft. megvásárlója.

Kinek jó?

De mit nyer a Főváros? Mondhatnánk, hogy azt, hogy nem kell támogatnia a színházát, de ezt gyakorlatilag eddig sem tette, saját büdzséjéből idén például összesen 10 milliót fordított erre a célra. Viszont a privatizált teátrumtól a Főváros számíthat bérleti díjra, amelyet 2014-ben meglehetősen magasan szabtak meg. Ráadásul nem kell költenie a tulajdonában lévő épület felújítására, karbantartására sem, amire az elmúlt tíz évben kicsit több mint 200 millió forintot fordított. Megújult a homlokzat, a fűtési, szellőztetési rendszer, a nagyszínpad nézőtere.

S miért éri ez meg a direktornak? Vagy ha úgy jobban tetszik: mit kockáztat Puskás Tamás? A színház nagyon jól megy, tavaly 363 milliós jegybevételt produkált, saját bevétele a 380 millió forintot is elérte. A viszonylag magas – nemrég meg is emelt – jegyárak mellett a teátrum tavalyi 91 százalékos telítettsége okot adhat az optimizmusra. Ám csupán jegyárakból egy Centrál színvonalú színház nem él meg. Nem tudjuk, ha kiírják a pályázatot, milyen feltételekkel teszik, de valószínűleg nem lesz benne nagy változás 2014-hez képest. Akkor az önkormányzat vállalta, hogy 10 évre bérbe adja az épületet a vevőnek, és közhasznúsági szerződést is köt vele. Utóbbiban nem a vele járó jelképes támogatás a lényeg, hanem az, hogy a színház így része maradhat a kiemelt kategóriának, és a továbbiakban is jogosult lesz normatív állami támogatásra. Ilyen címen a Centrál tavaly 147 millió forintot kapott. A magánszínházi státusz nem zárja ki a kiemelt besorolást, mint azt a Karinthy Színház esete is bizonyítja. Persze ezek a besorolások azért nem örök időkre szólnak, ez kétségtelenül bizonytalan eleme a konstrukciónak. Így Puskásnak nem tanácsos összevesznie a Színházművészeti Bizottság mindenható tagjaival. A másik állami finanszírozási lába szintén megmarad a színháznak magánkézben is, ez pedig a TAO. Ebből a forrásból tavaly körülbelül ugyanekkora összeg érkezett a számlájukra. Igaz, a színház tavaly 50 milliós veszteséggel zárta a pénzügyi évet. Ám a közhasznúsági jelentésükből az derül ki, ez inkább abból adódik, hogy a jegybevétel 80 %-át jelentő TAO nem érkezett be teljesen az adott pénzügyi évben. Magánkézben ezenkívül bizonyára jóval olcsóbb lenne a működtetés is, számos adminisztratív és munkaügyi tehertől megszabadulna a teátrum. A haszonból pedig – ha lesz – legfeljebb nem osztalékként, hanem gázsiként részesülne a direktor és felesége. Tehát a Centrál, ha nem is az évszázad üzlete, amennyiben marad az állami mecenatúra a mai formájában, Puskás számára biztos megélhetést adna. Erre utalt a 2016-ban ismét, immár harmadjára újraválasztott direktor, amikor korábban így fogalmazott: „munkahelyet veszek”.

Puskás nagyon akarja a színházat. Miután az előző privatizációs kísérlet azon bukott meg, hogy túl sok pénz volt a „kasszában”, az igazgató – természetesen a Főváros engedélyével – tett róla, hogy ez ne legyen többé zavaró körülmény. Idén augusztus 12-én jelent meg a Közbeszerzési Értesítőben a színház előcsarnokának felújításról szóló tender eredménye, melyet 98 milliós ajánlattal vitt el a nyertes. A teátrum tavalyi mérlege is erősen eltér a 2014-estől, a pénzeszközök például tizedére estek vissza, 299 millióról 33 millióra, 100 millióval csökkentek a forgóeszközök, 40 millióval a saját tőke. Így tehát már nem lehet azzal a vádolni a Fővárost, hogy egy pénzzel kitömött színházat ad el. Úgy tudjuk, a már elkészült vagyonbecslés egy jobb budai lakás árában, mintegy 50 millió forintban határozza meg a Centrál Színház értékét, ami már kockázatmentesen kifizethető lesz. Feltéve, hogy az önkormányzat nem szeret bele annyira a tervek szerint szeptember végére megújuló teátrumba, hogy úgy dönt, mégis megtartja azt. A Főváros kérdésünkre csak annyit mondott: „A beruházás átadása után kerülhet sor a Centrál Színház Nonprofit Kft. aktuális üzleti értékének újbóli meghatározására és ezzel párhuzamosan a színház épületének bérleti díjának meghatározására. Ezek ismeretében történhet döntés az újbóli pályázati kiírásról, illetve annak feltételeiről.”