Nagy Mari nem csinál taszító szörnyeteget ebből az asszonyból. Nem menti fel, de tökéletesen érthetővé és átélhetővé teszi tragédiáját, a környezetével dacoló gyerektől kezdődően.

„Én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni.” Aztán eljön az a pillanat, amikor az emberből egyszer csak felszakad az igazság; mindaz, amit az élete során elszenvedett és elszenvedtetett, mert egyszer muszáj elmondani, kimondani, felvállalni az összes hibát, szennyet és mocskot, amit ő maga követett el, ráadásul úgy, hogy gyakran már az elkövetés pillanatában pontosan tudta, hogy mit tesz. Eljön az a pillanat, amikor a boldogságra esélytelenek nyugalmával, pontosan tudva, hogy a gyónás után nemhogy megváltás, de feloldozás sem következik el, elérkezik a felismerés: a mások iránt érzett gyűlöletből nem fakadhat új élet. Eljön az a pillanat, amikor már gyakorlatilag senki nincs, akit saját sorsunkért hibáztathatunk, amikor az emberre rázuhan az engesztelhetetlen magány, s ez ad esélyt az életben addig felvett szerep – paradox módon az egyetlen fixpont – elengedésére, a nyugalom megtalálására.

Éder Vera fotói

Az ünnepelt színésznőt, Encsy Esztert ebben a pillanatban látjuk a temetőben, szeretője, élete szerelme, Lőrinc láthatatlan sírjánál. Enyvvári Péter – a tér méretének megfelelően jelzésszerű – díszletében repkény fut fölfelé, egyik oldalt pad, másikon szemeteskosár. Hátul vetítővászon, rajta zöld fák ágait rezgeti, hajlítgatja a szél. Távolról autók, utcazaj. És lassan, a regény ugrálásaival ellentétben itt kiegyenesítettebb időrendben (dramaturg: Kovács Krisztina), a gyerekkortól kezdve felfeslik a múlt, és az összes olyan okra, titokra fény derül, ami ennek a nőnek a személyiségét meghatározza.

A közönnyel teli, diszfunkcionális család, amelyben a szülők csak egymásnak léteznek, és a kettejük kapcsolatában másnak, legyen az a saját gyerekük, helye nincs. A deklasszálódott família hétköznapi nyomora, s benne a kislány küzdelme a megélhetésért. Az üstökösszerűen induló sikeres színészi karrier. Az ötvenes évek képmutatása. Az állandó bizonyítási kényszer. Az őszinte emberi kapcsolatok hiányából fakadó, helytől, időtől, rendszertől független kívülállás-, sőt idegenségérzet. A félelem ettől az idegenségtől. A döntés, amelynek következménye és célja a szeretet be és meg nem engedése. Sodródva a lélek legmélyebb bugyrai felé rájövünk, Eszter a végtelen és önmagától védtelen érzelemvezérelt indulattól azt pusztítja el, irtja ki, amire a leginkább vágyik. Mintha ez is csak elhatározás és akarat kérdése lenne. Egyfajta skizofrén helyzetben mindezt – bár nem kontrollálva vagy kordában tartva, de – pontosan tudva, hideg fejjel, kívülről, cinizmustól sem mentesen látja, tetteit tényszerűsíti, mi több, figyeli, analizálja, megítéli, elítéli.

Őze Áron nagy érzékenységgel, tolakodás nélkül rendezte színpadra a regényt. A jelen zöldjéből ugrálunk a szépiás tónusú és fekete-fehér múltba, amelynek képein hol egy macska néz ki az ablakon, hol földszintes, egyemeletes házakat látunk, hol a tóra nézünk, hol karácsonyi hóesést bámulhatunk, hol színházi kulisszák között járunk. Függöny mögül lépnek ki azok, akik fontos szerepet játszottak Eszter életében: Apa, Anya, Juli, Pipi, továbbá a korszak megidézéséhez elengedhetetlen karaktertípusok és természetesen Angéla. A színésznő viszont nem léphet le élete színpadáról, nem léphet ki élete darabjából. Állandó maszk viselésére kényszeríti magát, mert úgy érzi, nincs arca, nincsenek vonásai. És mert valódi arca sokkal szörnyűbb, mint amit festeni szokott magának.

Miközben alig-gesztusokkal, szikáran mondja ezeket a valaha fájdalomból megfogalmazott mondatokat, melyek felszíne alatt a pokol lüktet, a hátrafogott hajú, teljesen sminktelen Nagy Mari teljesen megváltozik, amint a táskából elővett kis tükrében néhány határozott vonással kifesti magát. Ahogy arca lágyabbá és ragyogóbbá válik, egyúttal hangja is megváltozik, puhább, szeretettelibb lesz. És talán ez a sminkelés az egyetlen gesztus, ami az ünnepelt színésznőségre utal, Sántha Borcsa jelmeze, a teljesen semleges, különlegességtől mentes, szinte unalmas nadrág és pulóver a sztárság sztereotípiáival erősen szembemegy.

A fregolizók egyes karaktereiket pregnánsan megkülönböztető ruhákat kapnak, alakításaikban egy-egy erős tulajdonság kiemelésére van mód. Spolarics Andrea, Gáspár Sándor esetében az Apa és az Anya közti vibráló szexusra, a haldokló Apa virágmániájára, az Anyánál a zongoratanítás napi robotként való megélésére, Pipi könnyed, laza nemtörődöm derűjére, Juli szótlan keménységére. Sipos Imre időbeli kontextusba helyez paptól személyzetisig.

Erdélyi Tímea babarcú Angéláját gyereklánynak és fiatal nőnek öltöztetve látjuk. Finom, elegáns, bájos, egyszerűen szép, jó és szerethető. Vannak ilyen hibátlan angyalangélák, akik eleve finomak, elegánsak, bájosak, szépek, jók, szerethetőek. Szeretik őt és ő is szeret. Paradox módon ez a leginkább irigylésre méltó, egyben legirritálóbb tulajdonsága, amiért gyűlölni lehet őt.

Encsy Eszter szeretni szeretne, és szeretné, ha szeretnék. Kétségbeesetten. Nagy Mari nem csinál taszító szörnyeteget ebből az asszonyból. Nem menti fel, de tökéletesen érthetővé és átélhetővé teszi tragédiáját, a környezetével dacoló gyerektől kezdődően. (Egyetlen hangsúlynyi nyafogó, mórikáló gyerekeskedés nélkül.) Azt a lehetetlen csapdahelyzetet, amelyben az ember mindig másokhoz képest határozza meg magát, és amelyből egyetlen menekülési útvonal van csupán, az önazonosságra találás. Igaz, ez nem/sem megy egyedül, külső segítség szükséges, aki lehet egy szerelem, aki elvezet ehhez az énhez. Ekkor lemosható a smink, a rajzolt maszk. De szemtől szemben akkor sem mondható el minden.

A sírról az elszáradt rózsát ki lehet dobni a kukába. Egy életet nem.

Erről szól az este. És Nagy Mariról.

Hol? Rózsavölgyi Szalon
Mi? Szabó Magda: Az őz
Kik? Szereplők: Nagy Mari, Gáspár Sándor, Spolarics Andrea, Erdélyi Tímea, Sipos Imre. Dramaturg: Kovács Krisztina. Díszlettervező: Enyvvári Péter. Jelmeztervező: Sántha Borcsa. Rendező: Őze Áron.