…fontos kérdés, hogy mit tud számunkra itt és most ez az előadás elmondani. Míg az említett Vitez-előadás a nemek hierarchikus viszonyának kritikáját adja, és Natascha Kampusch felemlegetésével a pesti előadás színlapja is ebbe az irányba mutat, Ascher rendezése a komikum kidomborításával elveti egy ilyen olvasat lehetőségét.

Hatalmas siker volt A nők iskolája, az első héten akkora volt a bevétel, hogy abból egy négytagú család öt éven át meg tudott volna élni. A színházi szakemberek, de az egyszerű nézők körében is soha nem látott elemzési láz tört ki rögtön a bemutató után: az ötfelvonásos komédia hívei és ellenfelei késhegyre menő vitákat folytattak írásban és szóban. Ez annyira szórakoztatta a szerzőt, hogy egybegyűjtötte a megjelent kritikákat és a szóbeli észrevételeket, s komédiája visszhangját összegzendő 1663 júniusában előadta társulatával A nők iskolájának kritikája című farce-át a Palais Royalban, ugyanott, ahol előző év decemberében A nők iskoláját is bemutatta. Pedig Molière-nek ez a drámája nem más, mint A férjek iskolája (1661) remake-je, amelyet az ott tárgyalt kérdéskör – az elkerülhetetlen férjsors, a felszarvazottság – elmélyültebb, kidolgozottabb változatának szánt. A kortársak, de általában az utókor Molière-filológiája is sikerültebbnek ítélte A férjek iskoláját (Voltaire mintegy hetven évvel a bemutató után nagyon éles hangon utasította el A nők iskoláját).

Máté Gábor, Rujder Vivien, Tasnádi Bence

Egy komoly élettapasztalatokkal rendelkező, idősödő férfi elhatározza, hogy megnősül, ám azt szeretné, ha választottja örökre hű maradna hozzá. A megoldás egyszerű(nek tűnik): négyévesen magához vesz és a külvilágtól teljesen elzárva felnevel egy lányt. Mindent megad neki, kivéve a világ megismerésének lehetőségét. Megtagadja tőle a tudást, a jelenségeken, tényeken és tapasztalatokon való gondolkodás esélyét, mert – mint mondja – „az ész megrontja a nőket”. Euripidész Hippolütosza óta (i.e. 428) ott van a színpadon ez a provokatív, szélsőségesen nőgyűlölő álláspont, lehet rajta nevetni és/vagy szörnyülködni, ízlés és vérmérséklet kérdése. Arnolphe nagymonológja a buta nők előnyeiről majdnem szó szerint Euripidész tragédiájából származó idézetek füzére, s ez annak ellenére is így van, hogy Molière közvetlen forrása bizonyosan egy frissen (1655-ben) lefordított, század eleji spanyol novella volt. Persze a felszarvazástól való rettegés alaptörténet, irodalmi toposz, komikus és tragikus történetek forrása az antikvitástól napjainkig.

De mit lehet ma kezdeni ezzel a nagyon egyszerű, mondhatni egysíkú történettel? Molière nyilvánvalóan beleírta Arnolphe alakjába önmaga félelmeit, ahogy a rá váró elkerülhetetlen végkifejletet is (persze ő alakította Arnolphe-ot egészen haláláig, 1669-ig), hiszen nem sokkal a darab megírása előtt vette feleségül a nála húsz évvel fiatalabb Armande Béjart-t. Ám ez legfeljebb filológiai érdekesség – és persze Molière szerzői nagyságát dicséri –, de ezekre az adatokra támaszkodva nehezen lehetne itt és most, 2016-ban A nők iskolájából jó előadást létrehozni. Csakis a rendezői értelmezés, egy új, a mi jelenünkből sarjadó kérdésekre válaszoló, alkotói olvasat avathatja maradandó élménnyé, jó előadássá e komédiát. Antoine Vitéz 1978-ban Avignonban például huszonévessé fiatalította Arnolphe-ot, aki nyers erővel és durva szavakkal akarta érvényre juttatni nőellenes elméletét, s akit egy önmagát debilnek tettető Ágnes tett lóvá, amint erre alkalma nyílott. De miért veszi elő Ascher Tamás A nők iskoláját ma, kiről és miről szól ez a komédia a Katona József Színházban?

Elegánsan tágas tereket készített Khell Zsolt: egyszerre láthatjuk Arnolphe házát belül és az utcát, a kávézót kívül. Pasztellszínek, egyenes vonalú házfalak, az utca és a kapu perspektivikusan, finoman szűkülő vonalai vonzzák a tekintetet, s egy-egy jellegzetes tárgy – különösen a bal oldalon a meghökkentően reális, díszített, karral működtethető ivókút – látványa szabja meg gondolataink irányát: ez a tér mindvégig a stilizált világ és a valóság folyamatos ütköztetésére kényszeríti a nézőt. Ebben a térben nagyon élvezetes másfél órára szabta az öt felvonást Ascher. Závada Péter új fordítása (amely Timkovics Dorottya nyersfordításának felhasználásával készült) nagyon jól mondható, s nyilván Radnai Annamária magas színvonalú dramaturgiai munkája is hozzájárult, hogy teljesen mai nyelven megszólaló, finoman adagolt aktualitásokkal fűszerezett szöveget hallunk. Habkönnyű kikapcsolódás az előadás annak, aki remekebbnél remekebb színészi alakításoknak örülve egy jó estét akar eltölteni a Katona József Színházban. Máté Gábor egyszerre bölcs és a nevetségességig naiv Arnolphe, aki egy hosszú, gáláns kalandokban eltöltött élet minden tapasztalatával felszerelkezve próbálja meg elkerülni az elkerülhetetlent. Ascher egyik finoman kidolgozott ötlete, hogy Ágnes – Rujder Vivien pontos alakításában – a szerelemre eszmélésig egy porcelánbaba mozgásával (és észbeli adottságaival) van jelen, majd éveken át lefojtott, természetes női intelligenciájával legyőzi urát és parancsolóját: elemi erővel tör ki belőle az újat és mást akarás. Jordán Adél és Ötvös András fölényes biztonsággal, jókedvűen és jó ízléssel lubickol a szolgáló–szolga páros commedia dell’arte- és farce-poénokban gazdag szerepében. Tasnádi Bence életet tud vinni a Molière-nél teljesen egysíkú, elborultan szerelmes, kissé lassú észjárású, csábító szépfiú, Horace szerepébe. Bán János (Chrysalde), Szacsvay László (Oronte) és Dér Zsolt (Közjegyző) kisebb szerepeikben is hozzák azt a színvonalat, amely a Katona József Színház védjegye. Vajdai Vilmos (Enrique, Ágnes Amerikába szakadt, de éppen jókor előkerülő apja) alig észrevehető, remek gesztusokkal és éppen csak tetten érhető „amerikás” akcentussal érzékelteti az idekeveredett idegen kívülállását – kalapja külön telitalálat, dicséret az egyébként is minden szereplőt pontosan jellemző, kitűnő, önmagukban is beszédes jelmezeket tervező Szakács Györgyinek. Végül, de nem utolsósorban ott van a mindvégig néma Pincér (Lestyán Attila), aki mindvégig blazírt arckifejezéssel, sokszor a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel. Baljós, nyugtalanító jelenlétével lehet akár besúgó, titkos ügynök, vagy egyszerűen tényleg csak egy egyszerű pincér: Ascher mikrofilológiai elemzésének eredménye ez az egyszerre groteszk és ijesztő figura.

Máté Gábor, Rujder Vivien. Fotók: Horváth Judit

Aki pedig akarja, továbbgondolhatja Ascher Molière-elemzését, s az általános érvényű tanulságok mellett az egyedi történetre is szabadon asszociálhat. Adott egy sikeres életpálya, amelynek lezárásaként az ember szeretné megváltoztatni a világ rendjét, s elérni azt, amit előtte senkinek nem sikerült: létrehozni és kisajátítani a tökéletes alkotást, amelynek létrehozásáig másokon gázolt át, másokat tett tönkre, majd élete végéig kiélvezni annak minden örömét. Csakhogy a „mű” – a tökéletes feleségnek szánt lány – fellázad, s hiába érzékeljük Máté Gábor alakításában, hogy minden hibájával együtt ezerszer több érték van ebben az Arnolphe-ban, mint amennyi valaha is lesz a szépfiú Horace-ban, az elkerülhetetlen sors a teljes magányba kényszerülés – a fiatalok egyetlen pillanat alatt, könyörtelenül megfosztják jövőjétől. S az előadás záróképében a házban magára maradt Arnolphe leakasztja a fogasról a botot, amelyre támaszkodva, sántikálva nyilván jellegzetes figurájává válik ennek a szép, új világnak, amelyet ő teremtett, de amely végül törvényszerűen megtagadta.

Kommentlánc

SCHULLER GABRIELLA: A szórakoztatóra szabott másfél óra, a nagyszerű színészi alakítások, a szellemes nyelven megszólaló fordítás tekintetében egyetértek a megfogalmazottakkal. Ahol némi véleménykülönbséget érzek kettőnk interpretációjában, az a „szép új világ” Arnolphe által való megteremtése; úgy vélem, Arnolphe sokkal inkább elszenvedője, nem pedig szerzője itt az eseményeknek.

A minimalista díszlet színe szürke, mint ahogyan fekete-fehérben, illetve szürkében van a szereplők majd mindegyike. Ezzel a szürke felnőtt világgal ellentétben áll Horace és Ágnes, illetve a két szolga jelmeze. Mintha látvány szempontjából kezdettől fogva egyértelmű lenne Horace és Ágnes eleve elrendelt összetartozása – a komédia műfaját aláhúzó rendezői megoldások is egy ilyen nézői elvárást erősítenek.

Szerintem is fontos kérdés, hogy mit tud számunkra itt és most ez az előadás elmondani. Míg az említett Vitez-előadás a nemek hierarchikus viszonyának kritikáját adja, és Natascha Kampusch felemlegetésével a pesti előadás színlapja is ebbe az irányba mutat, Ascher rendezése a komikum kidomborításával elveti egy ilyen olvasat lehetőségét. Nem lehet komolyan venni Arnolphe-nak a női nemre vonatkozó kirohanásait, hiszen egyrészt nyilvánvaló képtelenségeket tartalmaz, másrészt eleve komikusra van véve a figura – első megszólalása közben például nedves törülközőcsücsökkel törölgeti hónalját az ing alatt, miközben a feleség butaságának előnyéről értekezik. Ez a cicamosdás éppúgy derültséget vált ki, mint később a hol a nézőkhöz, hol Ágneshez intézett, a nemekre vonatkozó álbölcsességek.

Az előadás záróképében mégis keserűséget érezhetünk a magára maradó Arnolphe-ot látva. Ennek előfeltétele Máté Gábor pengeélen egyensúlyozó alakítása, mely összetett, ellentmondásos jellemmé formálja a figurát: Arnolphe többnyire nevetséges idióta a nemekre és a házasságra vonatkozó nézeteivel, időnként azonban zsarnokként viselkedik (olyankor bizony megfagy körülötte a levegő), ezek mellett öregsége is folyamatosan tematizálva van (például Horace szertelen csípőmozgása és bravúros hátraflikkje által).

Különösen szép jelenete az előadásnak, amikor Ágnes szembeszáll addigi urával s parancsolójával. A szabadabbá váló taglejtések mellett a kiengedett haj és a gondoskodás megfordulása formálja képpé viszonyuk megváltozását: szemrehányásai közepette Ágnes öltöztetni kezdi Arnolphe-ot, az addig gyámapaként és despotaként viselkedő férfi gyermekké válik a jelenet során (a felemás végeredmény – a nadrágtartó a zakón kívülre kerül – csak fokozza a hatást). A „gender-kérdés” tematizálása helyett tehát az öregedés, kiszolgáltatottság, magány válik a komikum ellenpontjává. Bár a vak komondorok országában nyilván lenne mit mondani az előbbiről (és talán a Georgette arcán látható piros folt is erre utal), nem lenne reális hiányként regisztrálni azt, hogy egy másik olvasat felé nyit a rendezés.

KARSAI GYÖRGY: Igen, persze, Arnolphe szenved, sőt elszenvedi – ahogy írod – azt, ami vele történik, ebben igazad van. Valóban, a cselekmény végére nyílt színi bukássá érik sorsa. De hogy ne ő lenne az egész történet értelmi szerzője? Dehogynem: minden az ő évek, mi több, évtizedek óta dédelgetett álmai miatt történik, ezen álmok valóra váltása lett öregségére egyetlen életcélja: Molière ezt az – önéletrajzi elemekben bővelkedő… – történetet írta meg A nők iskolájában. Ne feledjük, Arnolphe hosszú és sikerekben gazdag életpályája lezárásának szánja a tökéletes művet – Ágnest, akit ő alkotott meg, s akit még most is tökéletesítene, ha az őket körülvevő világ hagyná. Persze ha sikerülne művét befejeznie, nyilván kivívná mindenki csodálatát és irigységét, bár ez utóbbival ő fikarcnyit sem törődne. Miért is ne hinné el, hogy ez sikerülhet neki? Egyáltalán mi rossz van abban, hogy a „nyugdíjba” készülő Arnolphe mintegy összefoglalja az életről – drámánkban ennek komédiai megfogalmazása: a nőkről – vallott nézeteit, s azokból levonja a szükséges következtetéseket? Ki kell lépni a megszokott keretek közül, gyökeresen szakítani kell a környező világgal, a társadalommal, és soha többé nem szabad oda visszatérni. Ha hihetünk darab eleji, hevenyészett összefoglalójának, nőügyeiben sikert sikerre halmozott, mert ki tudta használni mások – a többi férfi – ostobaságát, rövidlátását. Mostanra annyi tapasztalatot, tudást gyűjtött össze, hogy kitűzheti a célt: vele nem történhet meg, hogy felszarvazzák, vagyis hogy tönkretegyék az életét, az életművét.

És igen, megsajnálom ezt a Máté Gábor-Arnolphe-ot, mégpedig legkésőbb abban a pillanatban, amikor először találkozik valakivel az őt körülvevő világból: van benne valami eredendő, kétségbeejtő naivitás, valami a kezdet kezdetétől világosan kirajzolódó lúzer-érzés. Olyan, mint egy varázspálcája vesztett Prospero, akit elárult a saját lánya, pedig ő tökéletesre alkotta, de most elragadja tőle egy új, jó eséllyel az övénél sokkal gyatrább értékvilág, egy új, nála az életről ezerszer kevesebbet tudó generáció. Vagy mintha a Mizantróp ugyanezen a színpadon emlékezetesen, felkavaróan végleges magányba kényszerülő, Bachot hallgató, mindössze kedvenc könyveit magával vivő, egyáltalán nem komikus Alceste-jének továbbgondolását látnánk Ascher színpadán. Az utolsó jelenetben botját a fogasról leakasztó, végtelenül magányos Arnolphe-ról nem az jut eszünkbe, hogy „Megérdemelte!”, hanem hogy a háttérben a bukását önfeledten ünneplő, bulizó népség mennyire silány hétköznapiságot tud csak felmutatni Arnolphe elbukott – meglehet, erkölcsileg erősen támadható – kísérletével szemben. Mert nem az a baj Arnolphe-fal, hogy öreg, hogy megöregedett (ez a világból kikopottság, kiöregedés a komédia nyelvére fordítása), hanem hogy az ebből a közegből való kitörni akarásban, a boldogságkeresésben, a távlatos gondolkozásban és a tökéletességre törekvésben egyedül maradt. Tragikusan egyedül.

SCHULLER GABRIELLA Igen, Arnolphe valóban szerzője a helyzetnek, legalábbis ami Ágnessel való viszonyát illeti, melyben a Pygmalion-történet motívumai is felsejlenek. De mintha egy magasabb, erősebb szükségszerűségnek lenne alávetve – a történet egészére, a szituációra értettem, hogy annak inkább elszenvedője. Mintha lenne egy kalkulálhatatlan dimenziója a világnak, amivel Arnolphe nem képes előre számolni, de talán Ágnes és Horace sem, mintha egy feltartóztathatatlan erő lökné őket egymás felé (ld. még Puck virágnedv-csorgatásos epizódját a Szentivánéji álomból). Jómagam egy cseppet megengedőbb vagyok Horace figurájával, nem látom ennyire értéktelennek őt, bár valóban piperkőc.

A zárókép tragikus mélysége kapcsán nekem az általad említett előadás „folytatása”, a Székely Gábor rendezte Don Juan villant be. (A fiatalabb olvasók kedvéért jegyezzük ide: mindkét előadást Székely Gábor rendezte, amelyeket a Molière-komédiák tragikusra hangolása mellett a főszereplő, Cserhalmi György személye is összekötött.) Asszociációink közelsége azt mutatja, hogy az árnyalatnyi különbségeken túl egy irányba tartanak az értelmezéseink.

Mi? Molière: A nők iskolája
Hol? Katona József Színház, Budapest
Kik? Máté Gábor, Rujder Vivien e.h., Tasnádi Bence, Ötvös András, Jordán Adél, Bán János, Vajdai Vilmos, Szacsvay László, Dér Zsolt e.h., Lestyán Attila e.h. / Szövegkönyv: Závada Péter / Díszlet: Khell Zsolt / Jelmez: Szakács Györgyi / Világítástervező: Bányai Tamás / Zenei szerkesztő: Vajdai Vilmos / Dramaturg: Radnai Annamária / Rendező: Ascher Tamás

Facebook Comments