Napról napra

A darab egyik szereplője egy helyütt a „színek harmóniájáról” lelkendezik a darab másik szereplőjének – az ő pompás ruhája láttán. De hogy komolyan vehető-e az ő lelkesedése… Hogy tényleg komolyan veszi-e ő maga azt, amit látszólag lelkesen mond… Vagy hogy komolyan veszi-e az, akinek mondja… És hogy a néző mennyire veheti komolyan mindazt, ami elhangzik, […]

Gyerekes tulajdonság, de mit tegyek: a lelkem mélyén sosem tudtam igazán kibékülni a közönség szóval (hát még ha párosult hozzá a nagyérdemű kifejezés). Bár használom a szót – ilyen a nyelv, erre való, ilyen a világ, ettől jó –, mindig éreztem benne valamiféle mellékízt, amely nem is annyira a művészeti tapasztalatról, mint inkább a fogyasztói […]

Ismerős itt minden. A szituáció, az emberek, a légkör, a sumák… Mintha a nyolcvanas évek Franciaországában játszódó darabot a fiatalon meghalt szerző a mai Magyarországról írta volna.

Feszült odafigyelést igénylő és fanyarul vicces előadást nyújt a világhírű színházigazgató és a műkedvelő diktátor magánbeszélgetése.

Amikor a szereplők filozofálgatnak – vagy kiejtik a szájukon azt a szót, hogy nihilista – mindig elkezdenek döngicsélni a legyek. Sok minden van – és lesz az előadás végére – ebben a zümmögésben: édes-bús nyáresti hangulat, disznóbűz, s úgy általában az élet közömbössége, szenvtelensége is.

Gaiman meséje azért tűnhet félelmetesebbnek (…), mert pont egy olyan gyerekkel történik meg, aki ott ül a nézőtéren. Aki fülhallgatón zenét hallgat, meg unatkozik, míg a szülei folyton csak a laptopot nyomkodják. És nem holmi (…) rút banya, hanem a saját anyjának és apjának kiköpött gombszemű mása tör az életére. A gyereket épp a legismerősebb, […]

Alekszandr Szuhovo-Kobilin Az ügy című drámájának színpadra állításakor is azt kapjuk, amire számítunk egy katonás Ascher-rendezés esetében: csipetnyi iróniával kezelt humort, leheletnyi aktuálpolitikai színezetet – pont annyit, amennyi a témára éhes szemek vágyát kielégíti, de messziről elkerüli a politikai színház műfaját –, nem utolsó sorban pedig kiváló színészeket.

Mégsem a „nagymítosz” köti le figyelmünket, hanem a cserepei. A kérdések sora: „miről szól” ez a premier? Mi a „főgondolata”? Isten? Az „istenkitalálás”? Az áldás fontossága? A szeretet mindenhatósága? Egyén, család, nemzetség, nép, ország, kontinens egymásra utaltsága?

A klasszikus mese épp csak ízléssel aktualizálva kel életre.

…nem (…) az egyes ars poeticák felsőbbrendűségről szól, hanem az életre, a boldogságra való képességről vagy képtelenségről…

Mácsai Pál pazar szerepformálással uralja az estét. Bernhardija minden fontoskodástól mentes, önmaga középpontja, hivatástudata köré rendezett, hajlíthatatlan férfi, fiatalos testi és szellemi ruganyossággal.

Az előadás „célja” nem, koncepciója azonban a beckettihez képest valahogy megváltozott. Méghozzá jelentősen.