Ismerős itt minden. A szituáció, az emberek, a légkör, a sumák… Mintha a nyolcvanas évek Franciaországában játszódó darabot a fiatalon meghalt szerző a mai Magyarországról írta volna.
Feszült odafigyelést igénylő és fanyarul vicces előadást nyújt a világhírű színházigazgató és a műkedvelő diktátor magánbeszélgetése.
Amikor a szereplők filozofálgatnak – vagy kiejtik a szájukon azt a szót, hogy nihilista – mindig elkezdenek döngicsélni a legyek. Sok minden van – és lesz az előadás végére – ebben a zümmögésben: édes-bús nyáresti hangulat, disznóbűz, s úgy általában az élet közömbössége, szenvtelensége is.
A színházi képes beszéd mindig akkor alakul ki, amikor a társadalomban nem lehet nyíltan kommunikálni. Ez azonban csak egyik oka annak, hogy a hatvanas–nyolcvanas éveket nemcsak Magyarországon, hanem az egész keleti blokkban a kódolt fogalmazásmód előtérbe kerülése jellemezte. A másik ok, amely nem független az előbbitől, túlmutat egy szűk geográfiai-történelmi régión: Európában és Amerikában megjelenik…
Túl azon, amivel a Radnai-féle fordítás mint hangzó szöveg sokkol, az Örkény új előadásában a hazugság filozófiai és – mindenekelőtt – pszichológiai sokféleségének enciklopédiájával kell szembesülnie a nézőnek. Aschernél háttérbe szorul a történet, eltűnik a tanulságként átélhető katarzis, az előadásnak nincsenek fő- és mellékszereplői, és a jelenetek, dialógusok voltaképpeni szervező elve az, hogy minden drámai…
Gaiman meséje azért tűnhet félelmetesebbnek (…), mert pont egy olyan gyerekkel történik meg, aki ott ül a nézőtéren. Aki fülhallgatón zenét hallgat, meg unatkozik, míg a szülei folyton csak a laptopot nyomkodják. És nem holmi (…) rút banya, hanem a saját anyjának és apjának kiköpött gombszemű mása tör az életére. A gyereket épp a legismerősebb,…
Alekszandr Szuhovo-Kobilin Az ügy című drámájának színpadra állításakor is azt kapjuk, amire számítunk egy katonás Ascher-rendezés esetében: csipetnyi iróniával kezelt humort, leheletnyi aktuálpolitikai színezetet – pont annyit, amennyi a témára éhes szemek vágyát kielégíti, de messziről elkerüli a politikai színház műfaját –, nem utolsó sorban pedig kiváló színészeket.
2002 nyarán a már Mácsai Pál vezénylete alatt, de még Madách Kamara néven működő színházban Dylan Thomast játszottak. Gálffi, Kiss Mari, Mácsai és tizennégy színinövendék, egy teljes osztály, Máté Gáboré, amelyről akkoriban a szokottnál többet lehetett hallani. A mi erdőnk alján jó előadás volt, a csapatszellem jegyében, tele energiával, és valóban szokatlanul sok ígéretes színművészetissel.…
Ha markáns, könnyen azonosítható arculatot nem is kaphat a repertoár, éppen a bemutatók változatossága, tartalmi-stiláris sokszínűsége teheti vonzóvá. És van még egy törvényszerű velejárója ennek a változatosságnak, illetve a hallgatók relatív ismeretlenségének: minden más honi teátrumnál kiszámíthatatlanabb az eredmény – mind a mondandót, mind a stílust, mind a minőséget illetően. Ami éppúgy eltöltheti örömmel és…
A szubjektumra és valóságra vonatkozó nézetek átalakulása többek között a színészi test színpadi használatának megújítását is maga után vonta.
