A hiteles díszlet élő karakterei, az apró részletek kimunkálásában örömét lelő szellemes rendezés „eladja” a kicsit hosszú, izgalmával nem vérnyomásemelő, ugyanakkor morbidan eleven problematikájú színművet.

Igazán dicséretes szakmai erény a Katona József Színház világszínházi tájékozódásának frissessége, szociális érzékenysége. Márciusi bemutatóik egyikén nálunk új szerzőt avattak a Kamrában, művének első nem angol nyelvű premierjével (Frances Ya-Chu Cowhig: A tökéletes boldogság világa – az észak-amerikai írónő darabja 2012-ben keletkezett), a nem kevés hazai társulat által szívesen játszott Martin McDonagh 2015-ös datálású fekete komédiája pedig még gyorsabban ideért az angol fővárosból. Mindkét alkotás ráfutott a magyar valóságra: az előbbi egész problémaköteggel (mélyszegénység, korrupció stb.), az utóbbi többek között a halálbüntetés folyamatosan vitatott kérdésével: tartalmazza-e (állítsa-e vissza) a jogrend a legdrasztikusabb bűnmegtorló, elrettentő ítélkezési formát?

Máté Gábor

Természetesen a Hóhérok nem csupán azt veti fel, mivel üsse agyon mindennapjait és tegyen szert jövedelemre a halálbüntetés Nagy-Britanniában történt eltörlése (1965) után a hivatását szerető és addig mesterfokon űző, immár a bitó mellett állástalan főhóhér, a mindig a másodhegedűs (másodköteles) szerepére kárhoztatott alhóhér, valamint az utóbbi fiatal segédje. Történik még egy s más a többek közt krimiparódiaként értelmezhető színműben. S nem pusztán a hóhér akaszthat; nem is csak annak lehetünk hóhéra, akit hurok által a másvilágra küldünk.

A nálunk – joggal – írnek elkönyvelt, általában ír nyelven író, ír földön inkább csak meg-megforduló, Londonban született és ott élő McDonagh ezúttal angolul szövegezett, és ősbemutatóján angol színházban megtapsolt művét Morcsányi Géza fordítása visszafogottan tolmácsolja, a nyelvrontásokat és malomalji szófordulatokat a magyar közbeszéd mosdatlanságaihoz ügyesen közelítve („a üveg”, „a Burnley”hogy csupán két jellemzően hibás névelőhasználatot említsünk az anyag softjából). Az első, időbontó, prológusszerű jelenetet (az elítélt, Hennessy vad tiltakozása és a halálmesterek tökölése miatt nehezen végrehajtott kivégzést) nem számítva a kisebb kaliberű hóhér, a kocsmárossá lett Harry Wade oldhami műintézményébe pillanthatunk be, ahol a gazda a régi szép időket idézi, főleg a helyi lapban róla megjelent hóhér-dicshimnusszal büszkélkedve. (McDonagh teljes vagy kompilált alakban valóban híres angol hóhérok nevén nevezi két hóhér szereplőjét.) Rendre – és egy fura fiatalember titokzatos felbukkanása miatt egyre erősebben – felmerül, hogy az a bizonyos prológusbeli ítélet-végrehajtás nem az igazi vétkesre csapott le: a Hennessy-féle gyilkosságtípus ismétlődésének veszélye kísért, ha a tényleges elkövető szabadlábon van. A darab néhány bizonytalankodása között ez az egyik furcsaság: hóhérok nemigen szoktak „monfondérozni” azon, okkal vagy ok nélkül kerítenek kötelet valakinek a nyakába. (Lásd prológus: épp a kivégzéskor különösen nem. De erre a kétség-szálra ugyanúgy szükség van, mint Wade-ék kissé debil – vagy a szülők által debilizált – bakfis lányának fokozatos előtérbe kerülésére, majd egy nagyjelenetben a késleltetve megérkező hóhérkirályra, Pierrepointra, hogy ő, aki annak idején százával végzett ki nácikat is, ellentmondást nem tűrően visszamenőleg tisztázza a szakmai rangviszonyokat.)

A darabnak van tétje és miliője – jóval kevesebb cselekményizgalma. Végül nagyot nem szól, és nem hagy mély nyomot. A kocsmai karakterek alkoholista staffázsa sokáig alig oszt, alig szoroz. Az író betöltötte a népséget a krimóba, ahogy ők sűrűn töltik magukba a sört, esetleg kisviszkit. Lötyög a bendő. Nem érheti rossz szó Bezerédi Zoltán mindig fontoskodó józannak maradó, a kicsit is meghalló nagyothalló Arthurját, Mészáros Béla vizenyősen illúziótlanná idült Billjét, Lestyán Attila e. h. mindenben – a piálásban is, a szövetséges amoralitásban is – tanulékonynak bizonyuló Charley-ját, Kocsis Gergely különféle dőlésszögekben egyensúlyozó Fryját, akit állandó delíriuma ellenére nem rúg ki a rendőrség, Vizi Dávid e. h. Cleggjét, aki egyelőre nem annyira inni, inkább újságírói munkáját végezni jár Wade-hez. Összeszokott banda, nem okoznak egymásnak – se nekünk – meglepetést (mert amit aztán a csörgedező cselekményben okoznak, nem meglepetés). Ha a betintázott Bill dartsozni próbál a háttérben, Arthur egy idő múlva higgadtan szedi ki hírlapjából a belefúródott nyilat.

Gothár sokadszor bizonyítja, milyen disztingvált és ötletes a színészvezetésben, amikor a szesz ily hosszan fújja bele a színműbe a vicces gőzt, és üríti is ki belőle a mélyebb tartalmakat. S nem először bizonyítja: remek játékteret szolgáltat rendezői önmagának és színészeinek. A kocsma masszívan, élethűen, mégis feldarabolva, enyhe irracionalitással áll előttünk. A díszlet felső, emeleti szintje mintha levágná az ott járók fejét: főleg fejvesztett testük mászkál. Akad itt lelógó kötél, ha kell, és a derékig halcsont vékony, alul viszont a lábszárjelmez révén igencsak vastagocska Shirley kötélre függesztett karika-játékszerének lengése sem tornacsarnoki gyakorlatokat juttat eszünkbe.

Fotók: Dömölky Dániel

A hiteles díszlet élő karakterei, az apró részletek kimunkálásában örömét lelő szellemes rendezés „eladja” a kicsit hosszú, izgalmával nem vérnyomásemelő, ugyanakkor morbidan eleven problematikájú színművet. Ötvös András (Syd) sokadszor is kiforgolódik, kitoporog, kisiránkozik egy pancsert, aki mindig (kötélben is) csak a rövidebbet húzhatja, Tasnádi Bence (Mooney) sokat somolyog azon, hogy messziről jött ember mindenkit az orránál fogva vezethet, tulajdonképp játszásiból; Jordán Adél tiktakolva szívre ható, a közönséget is keblére ölelő Shirley-jének nem árt, hogy szavakba kell foglalnia általunk egyébként többszörösen érzékelt gyermeki balsorsát. Máté Gábor (Pierrepoint) ellentmondást nem tűrő, indulatosan prédikáló szavainak golyóival végzi ki a kocsmai bagázst. Az egész jelmeztárral remeklő Tihanyi Ildi annyi réteg ruhát adott rá, hogy csupán a kivetkőzés és visszaöltözés is jelentéses magánszám. Pierrepoint mellénye ugyanazzal a mintával díszes, mint Wade-é, ám az övén feltűnően nagyobbak a lila rombuszok.

A felszegett fővel, nagylábujj-kilógató papucsban, maradék szépsége rátarti tudatával lépkedő, sosem józan kocsmárosnét, Alice-t Rezes Judit hátborzongató kellemmel játssza, amely illik egy hóhér múzsájához – mert ugyan rég nem szeretik egymást a férjével, de az ütődöttnek tűnő gyerek közös ellenségük. Arra a balsorsra ítélték, amely majd – Jordán pillantása mintha a jövőbe fúródna – vélhetően később is osztályrésze lesz. Fekete Ernő Harryje vérbeli szolga, aki valakinek képzeli magát. Komfortosabb nem is lehetne tenyérnyi kocsma-birodalmában. Fénytelen, erőszakos pillantása, abroncsos cammogása elárulja: ilyen otthonosan működött az ítélet-végrehajtás négyszögében is. Akinek uralmi erőszakösztöne ereiben ma is hóhérvért folyat, annak a marka akkor is érzi a hurkot, amikor a sörcsapot rántja meg…

Az észak-angol kontra dél-angol, esetleg ír–angol ellentét és némely magánügy betagozódik az erős valóságos és jelképi jelentés alá, melyet a Hóhérok többes száma kifejez. Az angol cím: Hangmen. Spiró György két évtizede – nyilván ismerve az angol hanger, ’hóhér’ szót, valamint alighanem ismerve a magyar tájnyelvi hengert (kendertörő eszköz „bakója”) és hengért (csapást okozó személy) – Hengernek nevezte el főhóhérját az Árpád-házban. Gothárék angolír hengere jól forog. Mondhatjuk-e, hogy lehetne elsöprőbb?

Mi? Martin McDonagh: Hóhérok
Hol? Katona József Színház
Kik? Fekete Ernő, Rezes Judit, Jordán Adél, Ötvös András, Tasnádi Bence, Kocsis Gergely, Vizi Dávid e.h., Bezerédi Zoltán, Mészáros Béla, Lestyán Attila e.h., Kovács Tamás e.h., Máté Gábor és mások / Fordította: Morcsányi Géza / Díszlet: Gothár Péter / Jelmez: Tihanyi Ildi / Dramaturg: Radnai Annamária / Rendező: Gothár Péter

Facebook Comments