A storytelling műfajának ereje a személyességben, a közönség közvetlen megszólításának lehetőségében áll. A történetmesélés egyfajta stand-up comedy, one (wo-)man show.

A szerző színházi rendező, a STEREO Akt művészeti vezetője,
a JövőKÉP / Remake_Bodony című közösségi film rendezője.

Olyan közösségben élünk ma Magyarországon, amelyben egy roma-fókuszú (!) és egyben nő-fókuszú (!) színházi fesztivál hiánypótlónak számít. Egy sokszínűséget, esélyegyenlőséget, toleranciát zászlóra tűző fesztiválnak valószínűleg nagyítóval kell keresnie az ilyen témával foglalkozó professzionális előadóművészeket, hogy egész repertoárt vonultathasson fel.

Az I. Roma Storytelling Fesztiválon (július 27.-28.) nemzetközi kínálat sorakozott fel négy monodrámával, a történetek szereplői mind női hősök. Témáikban változatosak: egyéni sorsok, hagyomány és modernizmus kibékíthetetlensége, állam és többségi társadalom elnyomó kegyetlenkedései kisebbségben élő csoportokkal (a skót „traveller” cigányokkal és a nyugat-európai, nomád életet folytató jenisekkel) szemben.

Filmről már ismerősebb a valós történet alapú, akut közösségi vagy társadalmi ügyek feldolgozásának kultúrája (fikciós alkotásoknál is, de különösen a dokumentumfilmek dimenziójában, ahol kínálat hatalmas, lásd pl.: Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál), ezzel szemben a dokumentum-alapú vagy autobiografikus színház sokkal marginálisabb műfaj. Holott a legtermészetesebb igény, hogy közös ügyeinkről közösségi térben gondolkozzunk. Egy egészséges társadalomban közös frusztrációkat, szégyenfoltokat, kényes tabukat megidézni fontos puzzle, ami ismeretet terjeszt, érzékenyít, erőt ad, kérdéseket hív elő, és mivel a kérdések új kérdéseket szülnek, kíváncsivá tesz.

A storytelling műfajának ereje a személyességben, a közönség közvetlen megszólításának lehetőségében áll. A történetmesélés egyfajta stand-up comedy, one (wo-)man show. Nem azért stand-up, mert viccesnek kell lenni és 5 másodpercenként poénokat kell szórni, hanem mert ez a színházi, de nem dramatikus műfaj folyamatos, intenzív jelenlétet követel az előadótól, illetve komoly technikai elvárásokat támaszt a színész felé. Hiába használ valaki vetítést, élőzenét vagy bejátszott hangeffekteket, az állapotváltásokat, jelenetezést, a fordulatokat, poénokat, szüneteket egymaga kell, hogy létrehozza. Ez elsősorban jó ritmusérzéket kíván, de beszédmód szempontjából elengedhetetlen az a képesség is, hogy az előadó a spontaneitás természetességével szülje meg, „ál-improvizálja” a szöveget, és hogy folyamatos, impulzív viszonyt tartson fenn a nézőkkel, hogy mindenki érezhesse, neki szól a szöveg. De vannak olyan tényezők is természetesen, amelyek kevésbé mérhetőek objektív mesterségbeli mércékkel: a kisugárzás, hitelesség, érzékenység és az erő inkább adottság és ízlés kérdése.

Ellenpéldaként álljon itt Dijana Pavlovic, aki Beszélj, életem című előadásában félig olvasta a szöveget, de nem elidegenítő neutralitással, hanem szélsőséges idegállapotokat erőltetve, és már csak a papírok és a szavak keresésének puszta ténye lehetetlenné tette, hogy elhiggyem az érintettségét. Általánosságban igaz, hogy ha az előadó nem felszabadult szerepében, vagy más okból nem tudja, vagy akarja lebontani a falat a szerepe és önmaga között, akkor a szerepformálása jó esetben is hangosan felmondott irodalom marad.

Dijana Pavlovic és Seres Tamás. Fotók: Vincze Alina

Az általa előadott darab a nomád jenis kisebbség 20. századi svájci üldöztetéséről szól. Államilag szervezett módon mintegy 600, a szüleiktől elszakított  gyerek „vett részt” átnevelő programban, ami a gyakorlatban pszichiátriai kényszerkezelést, gyógyszert, elektrosokkot, elzárást jelentett, emellett sok asszonyt sterilizáltak – ha úgy tetszik genetikus népírtást követtek el. Mariella Mehr – egykori érintett, szüleitől elszakított gyerek – szövege az emlékezés hogyanjára, fontosságára, az értelmiség felelősségére hívja fel a figyelmet egy lánygyermek személyes történetén keresztül.

A relatíve kisebb léptékű, ám évtizedeken át húzódó faji alapú terror eszünkbe juttathatja a roma holokauszt kibeszéletlenségét is. Fontos, és a túlélők fogyatkozásával egyre sürgetőbb feltennünk magunknak a kérdést, mitől lesz az életünk szerves része az emlékezés is a romanticizált, infantilizált, hazug kánonpolitika helyett (lásd: Szabadság téri német megszállási emlékmű). Ha átlátjuk például azt a körülményt, hogy a cigányság kevés érdekérvényesítő képességgel rendelkezik, és hogy annak idején a közgondolkodás széles körben „tyúktolvajként” definiálta őket, ezzel kvázi legitimizálva az elhurcolásukat, akkor fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi lett volna akkoriban az értelmiség kötelessége? És mi lenne ma?

Dijana Pavlovic

Szintén ennek az előadásnak a kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy nem attól nem talál meg nézőként személyesen valami, hogy igaz, netán dokumentum alapú. Egy valós tragédiát is nagyon el lehet távolítani a befogadótól, ha hiteltelenül vagy méltatlanul kezelik – ez hatalmas felelősség a művész vállán, aminek a mértékét nagyon fontos lenne, hogy minden alkotó a helyiértékén kezelje. A magasztos cél, a bombasztikus, megejtő és fordulatos történet kizárólag szakmai színvonallal együtt tud hatást kiváltani.

A személyes történetek és emberi sorsok megismerése; találkozás az érintettekkel, a közvetlen tapasztalatok, élmények megszerzése az egyik legerősebb fegyver lehet a sztereotípiák és a rasszizmus ellen (lásd: Élő könyvtár mozgalom). Nem azon az alapon, hogy „én ismerek tisztességes romát is, de…”, vagy „nekem is van meleg ismerősöm, de…”, hanem amikor egy hús-vér történetet hallunk az Emberről: akkor megértjük, hogy az általánosítás nem enged kivételeket, ezért sértő minden Ember számára, aki az általánosítással sújtott csoporthoz tartozik. Sajnos alapvető káros szokásunk a skatulyázás, általánosítás, ami ellen egyéni felelősség küzdeni. Újból és újból megérteni és megértetni, kinek-kinek a maga eszközeivel, környezetében, hogy semmilyen belső, emberi tulajdonságot, hajlamot, viselkedésformát nem hordozunk csoportosan, genetikai, származási alapon.

Ez egy olyan alapvetés, aminek el nem ismerése nélkül nem is lehet párbeszédet folytatni olyan, roma és többségi társadalmat is megosztó problématikáról, mint Mihaela Dragan monodrámájának (Del Duma / (a n)ő beszél) központi témája: korai gyerekvállalás a hagyományos roma közösségek körében (ez sem genetikai szükséglet, hanem szocializációs kérdés). Mihaela szuggesztív előadó, kifelé formál, olykor elrajzolt gesztusokkal, de nem ripacs. Önazonosan, magabiztosan megszólaló hangon, a szórakoztató stand-up műfajt bevállaló módon jelenítette meg saját interjúalanyainak a történeteit, egyes szám első személyben, tehát sok karaktert váltogatva a darab során. Pár egyszerűbb, szellemes történet arról, hogy a globalizált, kozmopolita életmódnak hogyan mondanak ellent a hagyományos roma szokások: például amikor a városi barát újságot olvas reggeli közben, s ez sokkolja a roma lányt, mert tiszteletlenségnek számít az étellel szemben, vagy amikor a szállodai takarítószemélyzet értetlenül áll, mert a roma család nem hajlandó a hotel amúgy tiszta ágyneműjét használni csak azért, mert abban valaha már aludt más. A fő fókuszt az előadó arra a problematikára helyezte, hogy sok lány inkább tanulna – szemben a család elvárásával, amely szerint gyermeket kéne vállalnia akár már 15 éves korában. A sikerrel, kudarccal és olykor tragédiával végződő történetek egyik közös vonása az, hogy nem csupán egy kisebbség hagyományából fakadó kérdéseként, hanem a közösségen belüli férfi-női egyenjogúság problémájaként is nézhetőek. A férfiak irányította világ parancsa egy lánynak, hogy mikor szüljön, egyáltalán mit kezdjen az életével, nem kizárólag a roma lánynak szól, hanem a lánynak.

Balogh Gusztáv és Mihaela Dragan

Maga az előadó által felvetett dilemma, hogy egy előadásban, amely a többségi társadalomnak is szól, szabad-e olyan témát kihangosítani, amely esetleg a sztereotípiákat erősíti („a romák korán szülnek, mert így jó nekik”)? Valóban kétélű fegyver lehet, de épp a fent említett gender-aspektus az, ami szerintem nagyon is közel tudja hozni a problematikát, hisz a többségi társadalom is bőségesen magára ismerhet a patriarchátus tükrében, és megidéződhet a rémisztő, de ismerős kép a férfi dominanciájú, elnyomó családmodellekről, a versenyszféra és a törvényhozás „nyugatias” sovinizmusáról.

Mihaela Dragan

A fesztivál egyértelmű bizonyságot ad arról, hogy a storytelling mint művészi megközelítés nagyon erős közösségteremtő erővel bír. Amikor érintettek vagy érintettek idézett szavai állnak előttünk, szemtől szembe, és ebben a közvetlen formában beszélnek intim dolgokról, melyek egy tágabb egészre világítanak rá, az egyfelől komoly belső aktivitásra késztet – hiszen jó esetben bízik a fantáziánkban is –, és majdhogynem olyan állapotot vált ki, mint egy hosszabb beszélgetés, amiben mi „csak” figyelünk. Vagyis amikor elkezdjük nézni az előadót, egy embert látunk a színész helyett, a történet végére pedig egy jó ismerőst. És ez az ismerős helyzet, személyes élmény keltheti fel a figyelmünket olyan dolgok iránt, amelyekről nem is tudtuk, hogy közünk lehet.  Amihez pedig közünk van, attól kevésbé félünk. És csak azt gyűlöljük, amitől félünk.

Hol? Stúdió K, I. Nemzetközi roma strorytelling fesztivál a Független Színház szervezésében

Mi? Beszélj, életem / Vita mia, parla. Mariella Mehr: Kőkorszak című regénye alapján írta Dijana Pavlovic
Kik? Előadó: Dijana Pavlovic. Írta: Dijana Pavlovic / Giuseppe di Leva. Hegedűs: ifj. Sárközi Lajos

Mi? Del Duma / (a n)ő beszél
Kik? Írta/előadja: Mihaela Dragan. Gitáros/énekes: Balogh Gusztáv. Rendező: Liana Ceterchi

Videók: Operatőr: Maly Róbert. Kameramanok: Csingun Ádám, Orosz Bálint. Vágó: Fellegi Dénes